Ha Wurrunnát, a daent valaki megsértette, otthagyta a tábort és ismeretlen földre vándorolt. Egy éjjel, mikor éppen vándorúton volt, zuhogott az eső. Másnap reggel sok lehullott levelet látott a fák alatt.
- Itt opossumok vannak - mondta és botját bedugta egy közeli fa odvába. Érezte is, hogy ott az opossum. A tűzhöz ment, parazsat hozott, bedobta az odúba, hogy az opossumot kihajtsa vele. Ahogy ezt tette, hát a környező összes fákból opossumok ugráltak ki és így kiáltoztak: "Naia-lerh Nuddu-waighi, mi opossum-szellemek vagyunk."

Wurruna bizony látta, hogy ezek Nuddu-waighik, vagyis szellemek opossum-bőrben, de szárnyuk is van és hosszú körmük. Ahogy az opossumok az üregekből kibújtak, feléje röpültek. Szerencsére Wurrunna wirinun volt, így hirtelen átváltozott yungeaivé, vagyis családi szellemének alakjára, amely nem volt más, mint Goomble-Gubbon, a pulyka. Ilyen alakban messze repült a fenyegető veszélytől, aztán visszavarázsolta magát emberré.
Alighogy ezt tette, megpillantott egy különös embert, akinek nem volt szeme és a homloka olyan volt, mint egy balta. Nulu-yoon-du volt a neve. A homlokát baltának használta, így nem kellett baltát cipelnie. Mivel szeme nem volt, az orrán keresztül látott.

Adott Wurrunnának egy mézzel telt kéregtálat és barátságosan meghívta a kunyhójába. De Wurrunnának nemigen tetszett a baltahomlokú, még azt sem tudta, mikor néz rá Nulu-yoon-du. Így hát azt mondta: sajnálja, de vissza kell mennie gyermekeiért, akiket a cserjésben hagyott, később azonban majd megint eljön. Ezzel, amilyen gyorsan csak tudott, elsietett. A mézet vitte magával.
Egyszer csak szembe jön vele egy sündisznó, hátán egy másik sünt cipel. Ahogy közeledett, így kiáltozott:
- Go-oh, go-oh, go-oh - ami annyit jelent: "Gyere, gyere, gyere".

Wurrunna körülnézett, kereste, ki szólt, és látta, hogy a sündisznó beszél hozzá. Elmondta a sün: testvérét neki adja vacsorára s reméli, hogy Wurrunna ott marad és megeszi. Wurrunna, aki ennivalót sohasem utasított vissza, elfogadta a sündisznót, de azt mondta, hogy gyermekei a közelben táboroznak és el kell mennie értük.
Így hát elment, de ahelyett, hogy visszatért volna, elrejtőzött a sündisznóval és jóllakott vele. Lefeküdt aludni, de egyik fülét nyitva tartotta, hogy észrevegye, ha a másik sündisznó nyomon követné, és idejében elmenekülhessen.
Mikor jól kipihente magát, ismét útrakelt. Egyszer csak megpillantotta maga előtt Bahloot, a holdat, aki kukacokat rázott ki egy birából, azaz fehér fából.

Wurrunna közelebb somfordált, remélve, hogy kap néhány kukacot, mert már nagyon vásott rá a foga. Bahloo megrázta a fát, aztán hátával nekifeküdt. A fa széthasadt, de Bahloo meg sem sérült, szétszórta a darabokra tört fát, vele a kukacokat is. Ezeket sietve felszedte. Látva Wurrunna sóvár tekintetét, szólt neki, jöjjön és szedjen ő is a kukacokból, amit az meg is tett. Mikor már annyit szedett, amennyit csak tudott, azt mondta: el kell mennie gyermekeihez és enni adni nekik.
- Hol vannak a gyermekeid? - kérdezte Bahloo.
- Nem messze - válaszolt Wurrunna.
- Nosza menj, hozd ide őket vacsorára - jut elég kukac minannyiunknak.

Wurrunna elsietett, vissza a biztos helyre, vitte magával az újabb jó vacsorát, s amikor már gondolta, hogy biztonságban van, jóízűen megette és még örült is, hogy nincsenek gyermekei, akikkel meg kellene osztania a finom falatokat.
Pihent egyet, aztán tovább indult és most elérkezett egy országba, ahol olyan sok szúnyog és légy volt, hogy ennyit még sohasem látott. Letört egy gallyat és lesöpört az ágról annyit, amennyit csak tudott. De ennek ellenére még mindig rajokban szálltak rá, és már-már azt hitte, hogy ebben az országban nem is élhetnek emberek.
Éppen, amikor ezt gondolta, furcsa jószágokat pillantott meg: mintha járkáló fatörzsek lennének, fakadó levelekkel, törzsük fakéreggel fedve, lábuknál és fejük körül csomókban állottak a gallyak.

Ahogy közelebb értek, látta Wurrunna, hogy ezek férfiak, szemük kivillog a fakéreg mögül, ami arcukat fedte. Biztosan így védik magukat a szúnyog- és légyregimenttől, de olyan furcsák voltak, hogy Wurrunna rémületében elkiáltotta magát: "Bulga-nunnoo! Bulga-nunnoo! Kéreghátú! Kéreghátú!" és tüstént felvette rokonának, Goomble-Gubbonnak az alakját, s nyomban elröpült ebből az országból, de még mindig úgy érezte, nem tud elég gyorsan menekülni.
Mikor már úgy gondolta, elég messze van, leszállt, és visszaváltozott régi alakjára. Nemsokára meglátott egy sereg csupasz emut, s velük egy fogatlan embert, aki Irra-deeboo-lának hívtak. Wurrunnát annyira elcsigázta a sok kaland, hogy örömmel kapott a fogatlan ember meghívásán, aki eleséget kínált és fedelet.

De az egyik éjszaka arra ébredt, hogy valaki ütést mér a szájára és kiüti a fogait. Ahogy hirtelen fölugrott, Irra-deeboo-lát látta maga előtt, aki mosolyogva így szólt:
- Most már testvérem vagy: fogatlan, akár jómagam, velem maradsz örökre és társam leszel.
Látta Wurrunna, hogy a csupasz emuk körülfogják, beleegyezett hát, de magában azt gondolta, az első alkalommal elszökik. Másnap Irra-deeboo-la azt mondta, hogy a többiekkel együtt elmegy vadászni és hívta Wurrunnát is. De Wurrunna azt felelte, hogy még mindig fáj a szája: marad hát és próbál aludni.
El is mentek, és amikor eltűntek a láthatárról, Wurrunna is elindult. Mire észrevették, hogy elment, már bottal üthették a nyomát.

Nagysokára egy másik törzzsel találkozott. Billooknak nevezték őket és éppen olyanok voltak, mint a fekete emberek, csak a lábuk volt sasláb. A Billook kedvesek voltak Wurrunnához, annyi emutojást adtak neki, amennyi csak belefért. Amikor éhségét csillapította, azt mondta nekik, hogy vissza kell mennie gyermekeihez.
- Hol vannak? - kérdezték a Billook.
- A cserjésben, nem messze innen - felelte Wurrunna.
- Biztosan ők is olyan éhesek, mint te voltál - mondták a Billook. - Vigyél magaddal tojást, adj nekik enni, és hozd ide őket.

Wurrunna annyi tojást vitt magával, amennyit csak elbírt, nem merte megkockáztatni, hogy a furcsalábú Billoo-törzzsel maradjon. Már sok különös embert látott és úgy gondolta, végülis jobb lenne saját törzsénél lenni: de félt azon az úton visszatérni, amerre jött, mert találkozhat azokkal, akiktől elszökött - így hát kerülő utat választott.
De megint csak sok idegen törzzsel találkozott. Először elérkezett oda, ahol réges-régen a hét Maya-mayival, vagyis a hét kristályruhájú nővérrel találkozott, akik közül kettőt elrabolt, de azok végülis elszöktek tőle. Úgy történt ez, hogy amikor elküldte őket fakérget szedni és a lányok a baltájukat a fenyőfákba vágták, így kiáltottak: "Birrarl! Birrarl!". Mivel a fenyők rokonaik voltak, segítettek nekik a menekülésben úgy, hogy az ágaikba kapaszkodva a lányok feljutottak az égig, ahol már várta őket öt nővérük. Még most is ott vannak, s máig is Maya-mayiknak hívják őket.

Amint Wurrunna tovább ment, egy kristálytiszta tavacskához ért. Megállt és kezét  a vízbe akarta meríteni, hogy igyék. Ahogy a víz fölé hajolt, látta, hogy törpék járkálnak a tó fenekén, és éppen halat fognak. A törpék vakok voltak, így nem láthatták Wurrunnát, de hallották őt és így kiáltoztak feléje:
- Hol vagy? Ki vagy?
Wurrunna azonban felelet helyett gyorsan eliszkolt. Később a Bun-yun Bun-yunnal, a békák törzsével találkozott. Azt regélik, hogy ezek a békák Birra-nulu parancsára megtisztítják az árvizet. Éppen jött az ár, amikor Wurrunna országukba ért. A vizet úgy tisztították, hogy forró köveket dobáltak bele. Azt is látta Wurrunna, hogy száz meg száz botot dobnak a folyóba és ahogy azok a vízbe hullanak, menten különböző halakká változnak. Ez volt az utolsó idegen törzs, amit Wurrunna útban hazafelé látott.

Éjszakáról éjszakára, a tábortűz mellett mesélte kalandjait a törzsnek. Egy agg wirinun ilyenkor csak csóválta a fejét és ezt mormogta:
- Na-wo. Na-wo. Igen. Igen.
Amikor Wurrunna történetének végére ért, elmesélte az öreg ember, hogy valamikor réges-régen egy wirinun elindult megkeresni Baiaménak, a leghatalmasabbnak táborhelyét, de az figyelembe sem vette őt, hanem úgy tett, mintha nyitott szemmel aludna. És amikor ez a wirinun visszatért, figyelmeztette törzsét: sohase kövessék példáját, mert szörnyű veszedelmek fenyegetik a vakmerőt, aki időnek előtte akarja meglátni Baiamét.
Hallotta ezt Wurrunna, de bizony csak elhatározta, hogy szerencsét próbál ő is, akárcsak valamikor réges-régen az öreg wirinun. Hogy mi történt vele, azt a fekete hattyúk legendájából tudhatjátok meg.