Wurrunna* hosszú vándorlás után visszatért a törzséhez. Különös fegyvereket hozott magával útjáról: törzsének népe nem látott még effélét soha.
- Olyan földről valók ezek - szólt Wurrunna - ahol csak asszonyok élnek. Ezeket opossum-bundáért adták cserébe és azt mondták: "Menj és hozzál még szőrmét, és mi is adunk még fegyvert."
A törzs örömmel fogadta a fegyvereket. Megegyeztek, hogy elkísérik Wurrunnát az asszonyok országáig, amikor legközelebb a szent Oobi Oobi hegyre zarándokol, és visznek magukkal szőrmét, hogy elcseréljék.
   Mikor elindultak, Wurrunna figyelmeztette társait, hogy a síkság ismeretlen veszélyeket rejt, mert ő már régen sejtette, hogy az asszonyország lakói szellemek. Azt mondták neki az asszonyok, hogy országukban nincsen halál, sem éjszaka, és mindig süt a nap.
- Mikor a sötétség visszahúzódik a mi országunkból, nem megy át az övékbe - mondta Wurrunna. - Yhi, a mi napunk is csak asszony, és oda jár pihenni, a sötétség pedig föltekeredik és a föld alá bújik, míg csak megint vissza nem térhet. Egy rossz szag is lakik a síkságon, azt hittem, halált rejt magában, de az asszonyok azt állítják, a halál elkerüli őket. Jó lesz, ha alaposan megfüstöljük magunkat, mielőtt átmegyünk a sötétségből az asszonyok földjére.

   Wurrunna úgy gondolta, hogy elmegy a síkság másik végébe, ott tüzet rak és megfüstöli társait, amint útnak indulnak, így nem foghat rajtuk a gonosz  és épségben térhetnek haza. Ha esetleg sokáig időznének az asszonyok földjén, majd jelet küld nekik, hogy induljanak vissza.
   Wurrunna majd elviszi két bátyját. Varázslatával - mert ő nagy wirinun - vízimadárrá változtatja őket. Más madár nem úszik a tavon, így hamar észreveszik majd ezt a kettőt. Amint tüzet rakott a füstöléshez, elküldi bátyjait, hogy ússzanak az asszonyok tábora felé. Az asszonyok majd meglátják őket és bámulatukban nyomban elfeledkeznek a látogatókról. Akkor majd ők észrevétlenül kimehetnek a síkságra és összeszedhetik, amit csak akarnak.
   Minden férfinak megmondta, hogy vigyen magával egy állatot, és ha az asszonyok rajtuk ütnek, engedjék el az állatokat: soha nem látott még effélét a síkság. Az asszonyok figyelmét ez eltereli, a férfiak pedig gyorsan meneküljenek vissza a sötétségbe. Az örök világosság országának asszonyai nem merik majd követni őket.

   Minden férfi fogott hát egy állatot és elindultak. Volt ezek között opossum, vadmacska, repülő mókus, sokféle patkány és még sok másfajta állat. Mikor elértek oda, ahol a sötétség feltekeredik a síkság szélén, letáboroztak. Wurrunna és két bátyja áttört a cserjésen és addig mentek a síkság mentén, míg a túlsó végére nem értek. Wurrunna ott tüzet rakott, elővett önnön belsejéből egy nagy gubberát, vagyis kristálykövet, és bátyjaihoz fordulva varázsdallamot morzsolt fölöttük. Azok meg felkiáltottak:
- Biboh! Biboh! - és csakhamar nagy, fehér madarakká változtak, amit a daenok Baiamulnak, vagyis hattyúnak neveztek. A síkság másik oldalán a férfiak már füstölték magukat a tűzzel.
   Az asszonyok meglátták, hogy füst gomolyog a síkság felett. Fölfegyverkeztek lándzsáikkal és "Wi-bulloo, wi-bulloo!" kiáltással rohantak a tűz felé.
Egyszerre csak meglepetten fölkiáltott az egyik asszony, körülnéztek erre a többiek síme, a tavon megpillantottak két úszó madarat. Nyomban megfeledkeztek a füstről és futottak az új csoda felé, a férfiak meg kapták magukat és az elhagyott táborba rohantak, a gazdátlan fegyverekért. De erre már észbekaptak az asszonyok, otthagyták a hattyúkat és dühödten száguldottak a betolakodók felé.

   Ekkor mindegyik férfi elengedte a magával hozott állatot. Széltében-hosszában futkároztak a síkságon az opossumok, bendicootok, bukkandik meg a többiek. Az asszonyok sikoltozva vetették magukat utánuk. A férfiak ledobták az opossum-szőrméket és megrakodtak fegyverekkel, majd elindultak Wurrunna füstjele irányába, amely most csavaros oszlopban gomolygott az égnek.
   Az asszonyok elfogták az egyik állatot, de aztán megint a férfiak felé fordították figyelmüket. Látták őket, amint elhagyják a tábort, fegyverekkel megrakodva. Haragjukban rikoltozva indultak utánuk, de már elkéstek. A férfiak beértek a sötétségbe, ahol Wurrunna tüzével a síkság minden gonoszságát kifüstölték magukból.
   Az asszonyok követték őket, míg csak meg nem pillantották a tüzet. Akkor ismét így kiáltottak: "Wi-bulloo! Wi-bulloo!" A tűztől éppúgy féltek, mint a sötétségtől, mindkettő ismeretlen volt országukban. Fegyvereiket nem sikerült megszerezni, visszafordultak hát a fehér madarakhoz - igenám, de azok már nem voltak sehol!

   Az asszonyok haragjukban veszekedni kezdtek. Szó szót követett, s más ütések is csattantak. Vérük bő patakokban omlott és vörösre festette egész országukat, a nyugati égboltot. Azóta is, ha a törzsek a vöröslő napnyugtát látják, azt mondják: "Látod, ez a Wi-bullook vére. Biztosan megint verekednek."
   A férfiak közben hazatértek a fegyverekkel, Wurrunna meg egyedül vándorolt tova, a szent hegy felé, a Wi-bulloo országtól északkeletre.
   Testvéreiről egészen megfeledkezett, bár azok utána repültek és "Biboh! Biboh!" kiáltással akarták figyelmét magukra vonni, hogy változtassa vissza őket emberré. De Wurrunna csak ment-ment tovább, fel a szent hegyre, a kőlépcsőn, amelyet Baiame érkezésekor vágtak a hegy oldalába (ő volt ugye az, aki miatt eltűntek a virágok:)

   A hattyúk elfáradtak a hosszú repülésben, s a hegy alján leszálltak egy kis lagunára. A sasok, a szellemek futárai éppen ott repültek el fölöttük, üzenetet vittek, s meglátták lagunájukon a két idegen fehér madarat. Dühösen lezúdultak, s karmukat és hegyes csőrüket belevágták a szegény fehér hattyúkba. Azután karmuk között fölragadták őket és messzire repültek a szent hegytől, síkságokon, magas hegyláncokon át, messze délnek. Néha-néha megálltak és dühükben csomónként tépdesték ki a hattyúk tollát, mely fehér volt, akár a gidya-fa hamuja. Ezek a tollak lehullottak a hegy oldalára, a kövek közé, mellettük vércsöppek szóródtak el.
   A sasok meg repültek, egyre messzebb, míg csak egy nagy lagunához nem értek, a nagy sós víz szomszédságában. Sziklás partja volt a lagunának, ide pottyantották a hattyúkat a sasok, aztán maguk is lezúdultak és tépték, szaggatták a még megmaradt pár szál tollat. De mikor éppen az utolsó hattyútollakat tépdesték, eszükbe jutott, hogy nem vitték még el a szellemek üzenetét, s mivel nagyon féltek gazdájuk haragjától, faképnél hagyták a hattyúkat és hazarepültek.

   A szerencsétlen, csupasz Baiamul testvérek dideregve, véresen bújtak össze. Úgy érezték, ütött az utolsó órájuk és törzsüktől távol, nyomorultul kell elpusztulniuk.
   De lám: egyszerre csak puha toll-eső hullott rájuk, és betakarta remegő testüket. Ahogy megmelegedtek, körülnéztek. Magasan fölöttük, a fákon sok-sok hegyi varjút láttak, valamikor régen már láttak ilyeneket a síkságon, de akkor rossz előjelnek vélték őket. A varjak leszóltak nekik:
- A sasok a mi ellenségeink is. Láttuk, amint ott hagytak benneteket, pusztulásra szánva. Mi azt mondtuk, nem lehet ez így. A szellőkkel tollat küldtünk le, hogy melegítsen, erősítsen benneteket, s így majd visszarepülhettek barátaitokhoz, és a sasok szemébe nevethettek.

   És ezután fekete toll borította a hattyúkat, csak a szárnyukon maradt néhány fehér szál, s a fekete tollak alatt akadt még egy kevés fehér pihe. Csőrükön pedig mindörökre ott maradt a vörös vérfolt.
   A fehér hattyútoll, mit a sasok kitéptek, amikor átrepültek a hegyek fölött, gyökeret vert ott, ahová esett, és zsenge, fehér virággá cseperedett, amit gyapotvirágnak nevezünk.
   A Baiamulok, a hattyúk visszarepültek a törzsük tábora fölé. Wurrunna hallotta "Biboh! Biboh!" kiáltásukat, és megismerte testvéreinek hangját. Bár amint felnézett, nem fehér, hanem fekete madarakat látott, vörös csőrrel.

   Wurrunnát igen-igen bántotta szomorú sírásuk, de nem volt hatalma visszavarázsolni őket emberré. Megfosztották varázshatalmától, mert oly vakmerő volt, hogy időnek előtte akart eljutni Baiame égi táborába.

*Wurrunna az euahlayi törzs kultúrhérosza, a törzs neki tulajdonítja  a különböző fegyverek, eszközök, szertartások megszerzését, és a törzsi ismeretanyag kialakulását utazásaival, kalandjaival hozza kapcsolatba.