Abban az időben, mikor Baiame* elhagyta a földet és Bullimára költözött, az örök pihenés messzi országába, a szent Oobi Oobi hegyen is túl, elhervadt minden virág, amely a síkon és a köves lejtőkön növekedett, elfonnyadt minden bimbó, amely a fákon sarjadt. Egyetlen szál sem fakadt többé a helyükön. A föld csupasz lett és sivár, mert nem díszítették a virágok. Már csak a hagyomány emlékezett róluk, az öregek meséltek a föld virágairól törzsük fiataljainak.
    Ahogy a virágok eltűntek, a méhek is elköltöztek. Hiába vitték ki az asszonyok a kéregtálakat, hogy mézzel töltsék meg, mindig üres edénnyel tértek haza. Közel s távol csupán három fán éltek és szorgoskodtak a méhek, de ezekhez a fákhoz ember nem nyúlhatott, mert Baiame rájuk ütötte bélyegét*, s így mindörökre sajátjának nyilvánította őket. A gyermekek méz után sírtak s az asszonyok panaszkodtak, mert a wirinunok* nem engdték meg, hogy hozzányúljanak Baiame fáihoz, azok szentek voltak mindörökre, mindenki számára.

   Amikor a Mindentudó Szellem látta, hogy a törzs népe mézre áhítozik, de mégsem nyúlnak a szent fákhoz, elment Baiaméhez és elmondta, mily engedelmesek. Baiame megörült a hírnek. Megígérte, küld majd valamit, ha szárazság pusztít a földön, akárcsak most, s ez rászáll a bibbil- és coolabah-fákra s a gyermekek szájának édes lesz, akár a méz. Nemsokára fehér, cukros pöttyöket láttk a bibbil-fa levelein - a daenok, a fekete emberek goonbeannek nevezik - ezután jött az átlátszó wahler, a manna, lecsordult a fák törzsén, mint a méz, néhol az ágak tövében csomóba gyűlt, másutt leesett a földre és a gyermekek összeszedték és megették, hisz az ágakig nem értek fel.
    Hála és öröm töltötte el az emberek szívét, amikor ettek a hozzájuk küldött édes eledelből. De a wirinunok mégis szerették volna, ha a földet ismét virágok borítják, mint Baiame távozása előtt. Vágyuk egyre nőtt, végül elhatározták: felkeresik Baiamét és könyörögnek hozzá, hogy díszítse fel megint a földet. Törzsüknek nem árulták el, merre mennek, s elsiettek északkelet felé. Egyre meszebb és messzebb vitt az útjuk. Egyszer csak elérkeztek a hatalmas Oobi Oobi hegyhez, amely oly magasan emelkedett fölöttük, hogy csúcsa elveszett az égben. Sziklás oldala meredeknek és járhatatlannak látszott, amint körüljárták az alját. De végre észrevettek egy sziklába vájt lépcsőfokot, aztán még egyet és még egyet. Föltekintve, kanyargó lépcsőt láttak, amely a semmiségbe veszett szemük előtt. Elhatározták hát, hogy megmásszák ezt a kőhágcsót.

    El is indultak, de az első nap végén a hegy csúcsa még mindig messze fölöttük volt, s még a második és a harmadik nap végén is, mert az út körbe-körbe kanyargott és hosszú volt. A negyedik napon végre elérték  a hegy ormát. Megpillantottak ott egy kőüreget: forrásvíz bugyogott benne. Mohón ittak belőle, és íme: úgy felrissítette őket, hogy minden fáradtságuk eltűnt, pedig már halálosan kimerültek. Nem meessze a forrástól kis kavicsokból rakott köröket pillantottak meg. Beléptek az egyik körbe és nyomban egy gayandi* hangját hallották. Ezen keresztül Walla-guroon-bu-an, Baiame szellem-hírnöke szólt hozzájuk. A hírnök megkérdezte a wirinunokat, mit keresnek ott, ahol Baiame szent tudományát hirdeti azoknak, kik a tudást keresik. A wirinunok elpanaszolták, milyen sivár a föld, mióta Baiame elhagyta, elhervadt minden virág, s azót nem nyílik több. És bár Baiame mannát küldött, hogy pótolja a régen áhított mézet, mégis szeretnének ismét virágokat látni, ez vidámmá tenné a világot, úgy mint régen.
    Walla-guroon-bu-an megparancsolta a szent hegy néhány szolgaszellemének, hogy a wirinunokat vigyék fel Bullimára, az égi táborba, ahol állandóan virulnak a hervadhatatlan virágok. Ebből a wirinunok annyit szedhetnek, amennyit csak két karjuk elbír. Ezután a  szellem visszaviszi őket a szent körbe az Oobi Oobi csúcsára, s innen, ahogy csak lábuk bírja, vissza kell sietniük törzsükhöz.
   Amint a hang elhalt, a wirinunokat a szellemek fölemelték az ég nyílásán át és csodaszép tájra vitték őket. Soha nem látott tömegben virultak itt a virágok, és színük száz szivárványnál is káprázatosabb volt. A látottaktól úgy meghatódtak a wirinunok, hogy percekig csak sírni tudtak, de könnyeik az öröm könnyei voltak. Eszükbe jutott, miért jöttek: lehajoltak hát és gyorsan összeszedtek egy ölre való virágot. A szellemek ekkor visszavitték őket az Oobi Oobi hegy tetejére, a kavicskörbe. Ekkor ismét felhangzott a gayandi hangja s Walla-guroon-bu-an így szólott:
- Ha hazaviszitek ezeket a virágokat, mondjátok meg a törzsnek, hogy ezentúl mindig lesz virág a földön. Minden évszakban hoznak majd néhányat a különböző szelek, és Yarraga Mayra, a keleti szél bőségesen ontja a virágokat; bimbót fakaszt minden fán és bokron, virágok tarkállanak majd a zöld fű között a woggikon* és morillákon*, sárgán, mint az opossum bundája. Yarraga Mayra nem hoz mindig ilyen sokat, csak időnként, de a föld mégsem lesz többé teljesen csupasz. Ha kevés a bimbó és a balzsamos leheletű szél nem hozza meg előbb a záporesőt, aztán a virágerdőt, és a méhek még maguknak is csak kevés mézet készítenek, akkor ismét manna hullik majd a fákról. Ez pótolja a mézet, míg Yarraga Mayra ismét leküldi az esőt a hegyekből és megnyitja a bimbókat, hogy a méhek mézet gyűjthessenek az embereknek. Most siessetek, vigyétek el népeteknek ígéretemet és a hervadhatatlan virágot, mely ez ígéret záloga.

   A hang elhalt és a wirinunok visszatértek törzseikhez, visszatértek Bullimáról a virágokkal. Lementek a kőlépcsőn, amit a szellemek vájtak Baiame érkezésekor; lementek a köves lejtőn, és a síkon át visszaértek a táborba. Az emberek köréjük sereglettek és a csodálattól tágra nyílt szemmel nézték a wirinunok hozta virágokat. A virágok most is éppúgy virultak, mint a Bullimán, s édes illattal töltötték meg a levegőt.  Mikor a törzs népe már jól megnézte a virágokat és meghallgatták Baiame ígéretét, amit hírnöke, Walla-guroon-bu-an útján tett, a wirinunok szétszórták Bullima virágait, szerteszét, a világ minden tája felé. Egyik a fák ágaira hullott, a másik a síkra és a köves lejtőkre, és bimbóik máig is ott fakadnak.
   Azt a helyet, ahol a wirinunok megmutatták és szétszórták a virágokat, azóta is Girraweennek, a virágok földjének nevezik. S amikor aztán Baiame méhei megparancsolták Yarragának, a keleti szélnek, hogy esőt hozzon a hegyekből és lazítsa fel a fagytól  kemény földet, íme: zöld fű fakadt és százszínű, illatos virágszőnyeg. A fák és a bokrok újra sok-sok bimbót hordoztak, a földet hűvös gyep és tarka virág borította, éppen úgy, mint Baiame idejében.

   Baiame méheinek munkája, rábírni Yarragát, hogy esőt hozzon a hegyekből, hogy a fák rügyezhessenek, és a földi méhek mézet gyűjthessenek. Yarraga szívesen eleget tesz a méhek kérésének és az esővíz mosolyával ragyogtatja fel a föld arcát, hiszen rokona ő a méheknek. És szárazság idején küldöncök jönnek: fekete hangyák hozzák a goonbeant a levelekre, s dulloorák, a kis szürke madarak hozzák a wahlert, a folyékony mannát. És amikor megérkeztek, így szólnak a daenok, a fekete emberek:
- Itt a száraz évszak, aszály pusztít a földön. Kevés a virág és a fűmag is eltűnt. De ha elmegy a goonbean meg a wahler, és a szárazság is elmegy, akkor a virágok és a méhek visszajönnek, mert így van ez, mióta a wirinunok elhozták a bimbókat Bullimáról.

*Egyes törzsek totemisztikus őse, az ő nevéhez fűződik a szokásoknak, szertartásoknak, hidelmeknek a bevezetése is. Ő küld esőt a földre, központi szerepe van az avatási és más szertartásokban. Két felesége van, az egyik gyermekeket szül neki, a másik felduzzasztja a folyók vizét. Valamikor mindhárman a földön, most az égben élnek.
*Az ausztál bennszülöttek szokása, hogy a gyümölcstermő vagy mézet rejtő fákat megjelölik, így annak gyümölcse vagy méze onnantól más számára tabu, a tulajdonjog megsértője természetfölötti büntetésben részesül.
*Öreg, bölcs férfiak, a hagyományok, legendák letéteményesei, közülük kerülnek ki a varázslók is, akik természetfölötti erejükkel csodálatos dolgokra képesek.
*Zúgattyú - ovális alakú, lapos, fából faragott tárgy, kultikus diszítőmintákkal. Rostzsinórra kötve forgatják a levegőben és úgy vélik, hogy különös, surrogó zenéjében a szellemek szólalnak meg, nők és beavatatlanok nem láthatják, hangja figyelmezteti őket, hogy a szertartások helyétől maradjanak távol.
*síkság
*köves lejtő