Wurrunna fáradtan és éhesen tért meg a táborba egy egész napos vadászatról. Idős anyjától hamuban sült fűmag-pogácsát, durrit kért, de az azt mondta, hogy már mind elfogyott. Kérte ekkor Wurrunna a többi feketét: adnának neki doonbur magot, hogy durrit készíthessen - de nem kapott senkitől. Haragra lobbant Wurrunna és így szólt:
- Messzi földre megyek, idegenek közé; saját népem éheztet engem. - És harag lángolt szívében, mikor útnak indult. Felszedte fegyvereit és elindult új országot, új népet keresni.
Mikor már jó ideje ment-mendegélt, a távolban megpillantott egy öreg embert, aki mézet szedett ki egy fa odvából. Az öreg ember arcát Wurrunna felé fordította és figyelte jöttét. Csak mikor közelebb ért Wurrunna, akkor látta, hogy az öregnek nincsen szeme, bár az már figyelte, mielőtt lépteit meghallhatta volna.
Félelmetes látvány volt ez a szem nélküli idegen, aki mégis feléje fordult, mintha egész idő alatt látta volna őt. Elhatározta hát, hogy nem mutatja félelmét és egyenesen feléje tart. Így is tett. Mikor odaért, az idegen elmondta, hogy Mooroonu-mil-dának hívják; törzsét azért nevezik így, mert nincs szemük és az orrukon keresztül látnak. Wurrunna ezt nagyon különösnek találta és még mindig félt, pedig a Mooroonu-mil-da vendégszeretőnek és barátságosnak látszott. Még egy mézzel telt fakéreg kászut is adott Wurrunnának, mert látta, hogy éhes. Megmutatta, hol táborozik é megengedte, hogy Wurrunna oda menjen és nála maradjon.
Wurrunna elfogadta a mézet és elindult, mintha a tábor irányába tartana, de ahogy látókörön kívül ért, azt gondolta, jobb lesz más irányba fordulni. Ment-mendegélt, míg elérkezett egy lagunához, s elhatározta, hogy itt letáborozik. Jót ivott a vízből és lefeküdt aludni. Reggel felébred, nézné a lagunát: de nem lát mást, csak egy nagy síkságot. Azt gondolta álmodik: megdörzsölte hát a szemét és még egyszer odanézett.
- Különös ország ez - szólt Wurrunna. - Először találkozom egy emberrel, akinek nincs szeme, mégis lát. Az éjjel láttam egy nagy lagunát tele vízzel: felébredek reggel és sehol sem látom. Pedig láttam a vizet, ittam is belőle, és most még sincs sehol.
Gondolkodott váltig, hova tűnhetett a víz, de íme: egyszerre csak vihar kerekedett - erre aztán sietősen bebújt a bokrok sűrűjébe. Ahogy beljebb hatolt a bozótban, látta, hogy egy halom lehántott fakéreg hever a földön.
- No, most már nincsen semmi hiba - szólt Wurrunna. - Szerzek néhány oszlopot és ebből a fakéregből dardurt építek magamnak, ott megbújhatok a vihar elől.
Gyorsan kivágta a szükséges gerendákat és felállította a tartó oszlopokat. Aztán elment, hogy felszedje a fakérget. Hát amint felemeli, valami olyan furcsa dolgot lát, amilyet még életében se látott. Rákiáltott a furcsa dolog:
- Én Bulga-nunnoo vagyok - és olyan félelmetes volt a hangja, hogy Wurrunna elejtette a fakérget, felkapta fegyvereit és úgy elfutott, hogy még a viharról is elfeledkezett. Az volt csaka kívánsága, hogy mennél messzebb kerüljön a kéreghátú Bulga-nunnootól.
Futott-futott, míg egy nagy folyóhoz nem ért, amely három oldalról elzárta előtt az utat. A folyó túlságosan széles volt ahhoz, hogy átkeljen rajta, vissza kellett hát fordulnia, de nem követte saját nyomát, hanem más irányba indult. Alighogy visszafordult, meglátott egy falka emut, akik inni jöttek a folyóhoz. A falka egyik része tollas volt, a többiek is emu-formájúak voltak, de csupaszok.
Wurrunna elhatározta: ledöfi az egyiket, hogy legyen ennivalója. Fölmászott egy fára, hogy azok észre ne vegyék, dárdáját készen tartotta, egy csupasz emut akart megölni. Ahogy elmentek alatta, kiszemelt egyet magának, rádobta dárdáját és megölte. Lemászott a fáról és elindult a zsákmányért.
Amint a megölt emu felé futott, egyszer csak észrevette, hogy nem is emuk a csupaszok, hanem fekete emberek, egy idegen törzsből. A többiek körülállták megölt barátjukat s vad taglejtéssel mutogatták, hogyan akarják megbosszulni halálát. Wurrunna látta, hogy mit sem érne, ha meg akarná magyarázni, hogy a fekete embert emuval tévesztette össze: egyetlen reménye maradt, a menekülés.
Ismét futásra került hát a dolog. Körülnézni sem mert, félve, hogy az ellenség a nyomában van. Futott-futott, míg végre egy táborhoz ért, s már benn is járt, mire észrevette, mert csak a mögötte levő veszélyre gondolt, és nem nézte, mi van előtte. Szerencséjére senkitől sem kellett tartania a táborban, ahová ily hirtelen betoppant, mert nem volt ott más, csak hét fiatal leány. Nem voltak ők félelmetesek, valójában jobban megijedtek, mint Wurrunna. Egészen barátságosak lettek hozzá, mikor megtudták, hogy egyedül van és éhes. Adtak neki enni és megengedték, hogy az éjszakát ott töltse.
Wurrunna megkérdezte, hogy hívják őket és hol vannak a törzs többi tagjai. Azt felelték, hogy Maya-mayi a nevük, és törzsük egy távoli országban tanyázik. Ők csak elindultak világot látni, itt maradnak egy ideig, aztán visszatérnek oda, ahonnan jöttek.
Másnap Wurrunna útra kelt, s úgy indult el a táborból, mintha örökre elhagyná. De valójában az volt a terve, hogy elbújik és megfigyeli, mit csinál a hét nővér, és ha úgy esik, elrabolja az egyiket feleségnek - mert bizony már nagyon unta egyedül a vándorlást.
Megleste, amint a hét nővér ásóbottal a kezében elhagyta a tábort. Nagy távolságról követte őket, vigyázva, nehogy észrevegyék. Látta azt is, hogy megállanak a repülő-hangyabolynál, ásóbotjukkal körülássák, aztán eldobálják a botokat és nagy lakmározásba kezdenek, mert kedvenc csemegéjük a hangya. Míg a nővérek lakmároztak, Wurrunna az ásóbotjaikhoz lopakodott és kettőt ellopott közülük, aztán visszaosont rejtekhelyére.
A Maya-mayik ahogy jóllaktak, felszedték ásóbotjukat, és mentek volna vissza a táborba, de csak öt botot találtak. Öt nővér el is indult, a másik kettő meg ottmaradt és kereste a botját, gondolták, majd csak megtalálják, aztán a nővéreik után mennek.
A két lány minden felforgatott a hangyaboly körül, de a botokat bizony nem találták. Mikor éppen hátat fordítottak Wurrunnának, ez kilopakodott rejtekéből és a két botot nem messze maga előtt leszúrta a földbe, aztán visszabújt.
Ahogy megfordulnak a lányok, látják ám a botokat. Örömkiáltást hallatva odasiettek, megragadták, hogy kihúzzák a földből, de a két bot alaposan be volt szúrva. Ahogy erőlködtek, rejtekéből előugrott Wurrunna. Megragadta mindkét lány derekát és szorosan magához szorította őket.
Azok rúgkapáltak, sikoltoztak, de hiába. Kiáltásaikat senki sem hallotta meg és minél jobban rugdalóztak, csak annál erősebben fogta őket Wurrunna. Végül belátták, a sikítozás-rugdalódzás mit sem ér, és elhallgattak. Ekkor aztán Wurrunna mondta nekik, hogy ne féljenek, nem bántja őket. Elmondta, mennyire egyedül van, és hogy szüksége van két feleségre. Nyugodtan menjenk vele és nem lesz bántódásuk. De engedelmeseknek kell lenniük. Ha nem maradnak csendben, egy-kettőre lecsendesíti őket a buzogányával. De ha szó nélkül vele mennek, jó lesz hozzájuk.
Látták a lányok, hogy hiábavaló az ellenállás - mit tehettek mást, beleegyeztek. Elmondták Wurrunnának, hogy törzsük egy szép napon majd eljön és visszalopja őket. Ezért aztán Wurrunna egyre messzebb és messzebb menekült velük, remélve, hogy elkerüli üldözőit. Teltek-múltak a hetek, és már úgy látszott, hogy a két Maya-mayi nővér belenyugodott sorsába, de azért, ha magukra maradtak, sokat beszéltek nővéreikről és találgatták, ugyan mit is csinálhattak, amikor észrevették az ő eltűnésüket. Vajon keresték-e őket, segítségért siettek-e a törzshöz? Azt sohasem tételezték fel, hogy idővel elfelejtik és örökre Wurrunnánál hagyják őket. Egyik nap, mikor táboroztak, így szólt Wurrunna:
- Nem akar ez a tűz sehogyan sem égni. Menjetek, hozzatok tűzrevalót arról a két fenyőfáról.
- Nem lehet - felelték a lányok. - Mi nem nyúlhatunk fenyőfakéreghez. Ha megtennénk, nem látnál bennünket soha többé.
- Eredjetek! Parancsolom, hogy vágjátok le a fenyőkérget. Szükségem van rá. Nem látjátok, hogy alig pislákol a tűz?
- Wurrunna! Ha elmegyünk, sohasem térünk vissza. Nem látsz minket többé ezen a földön. Így igaz.
- Eredjetek asszonyok, elég a beszédből! Láttátok már, hogy valaki beszéddel tüzet rakott volna? Hát akkor minek beszéltek? Tegyetek, ahogy parancsolom! Elég volt a locsogásból, ha elszöktök, úgyis elfoglak és eldöngetlek benneteket. Eredjetek, elég legyen a szóból!
Elindultak hát a Maya-mayik, magukkal vitték a kőbaltát, amivel lehánthatják a fakérget. Odamentek egy-egy fához és a baltájukat jó erősen belevágták a fenyőbe. Alighogy így tettek, már érezték is, hogy a fák felemelkednek a földről és magukkal viszik őket is. Egyre magasabbra és magasabbra emelkedtek a fák és rajtuk a két nővér.
Wurrunna az első baltacsapás után nem hallott más hangot, elindult megnézni, mit csinál a két nővér. Ahogy közelebb ért, látja, hogy a fák a szeme előtt nőnek egyre magasabbra és magasabbra, az ágakba kapaszkodva pedig ott a két feleség.
Felkiáltott hozzájuk, hogy jöjjenek le, de azok nem is válaszoltak. Újból meg újból kiáltott, de azok egyre csak emelkedtek, minél magasabbra, és most sem válaszoltak. A két fenyő egyenletesen emelkedett, míg végre csúcsuk elérte az eget.
Ahogy idáig értek, lenézett az égből az öt nővér és hívták az ágakba kapaszkodó testvéreiket, menjenek csak bátran oda hozzájuk. Ahogy meghallották a nővéreik hangját, elkezdtek gyorsan felfelé mászni. Amint a fenyő csúcsához értek, az öt nővér kezét nyújtotta és besegítették őket az égbe, hogy ott lakjanak velük örökre.
És mind a mai napig ott láthatod a nővéreket az égen.
Csacsogunk