.. a szoba közepén, a fekete árnyak egyre közelebb húzzák magukat végtelen hosszú karjaikon, és csak állsz, állsz, két kezed a füledre szorítod, az ujjaid a hajadba túrnak, a körmöd a fejbőrödbe vésed, hangtalan grimasz torzul el arcodon, összegörnyedsz, magzati pózba, egyre kisebb leszel, egy pont a szoba közepén, egy paca a parkettán, és bőgsz, keservesen, de a könnyek csendesek, mert úgy lüktet mellkasodban a fájdalom, hogy nincs ereje már egyetlen molekuládnak sem, és akkor elenged egy pillanatra ez a sűrű kétségbeejtő massza, felállsz, és olyan távoli minden, olyan lassú, mintha megállították volna az időt, lomhán lenézel a lábad elé, rámeredsz az összetört pohár tetemére, az üdítő már befolyik az ujjaid közé, és csak állsz, és nézed, és folyik, és nézed, és akkor átlépsz rajta, meztelen talpadon utazik a ragacsos lé, be az ágyba, veled, a takaró alá, ahol titkos klub tagjaként csak ketten vagytok, amíg el bele nem ringatod magad egy rémisztő álomba, mert addigra már elhagy, elillan, magad vagy már csak az előre-hátra hintázásban, talán dalt is dúdolsz félig hangosan, a karodat kalodába fogja a felhúzott térded, és nyüszítve elalszol végre, hogy aztán csontig vizesen ébredj, üvöltve, összedörzsölöd a talpad, felkelsz, éled a napjaidat tovább, a törött üveggel a szoba közepén...

Hiányzik az anyám. Nem a látványa, nem a kötekedése, nem a hülyülése, nem a logikátlan viselkedése, nem az ajándékai, nem a bosszantó naivitását felváltó bosszantó rosszhiszeműsége.

Csak a létezése.

A Művészetek Házába azért érdemes járni, mert a jegy ára 450Huf, és itt is adnak jó filmeket, bár ki kell várni, a vászon nem túl nagy, néha zúg az egész film, vagy épp az első pár percet hang nélkül kezdik vetíteni (még jó, hogy volt felirat), de ezek engem nem zavarnak, mert 1090-et nem vagyok hajlandó adni 2 olyan óráért, amit lehet, hogy meg fogok bánni. A 450Huf éppen jó összeg arra, hogy szélesvásznon tudja meg az ember, hogy meg akarja-e venni a múvit. Igen, én szeretem megvenni, ha tetszik ;P

Na és akkor a filmről. Nem kritika lesz, leírom az elejét, az izgibb részig, úgyhogy mondhatni SPOILER jön, de igazából mégsem, mert csak bővebb leszek egy 3 soros tájékoztatónál, ami alapján nem feltétlen döntöttem volna a megnézés mellett. Sokkal inkább hatott rám a jelölések sora és a szereplők (bár mindez még nem garancia, de a lepényhal meg utoljára:), no meg szeretjük a true story-kat.

Szombaton volt az Elektromobil Verseny itt a belvárosban, amit a Bosch szervezett. Na igen, ha Miskolc, akkor Bosch. (Jah kérem, annak aki lemaradt: tavaly augusztus végén Miskolcra költöztem.:) A Városház téren tartották az eseményt, és jó részt le is zártak a városból. Én a tértől gyalog kemény 3 percre lakom, amolyan andalgós 3 percre. Reggel tízkor ilyen a "fellátás" az Avasra, a belvárosból:

... volt az előbbi. Most jöhetnek az okosságok, hogy de szar lehet, ha a legnagyobb bajom az, hogy nem tudom megnézni a kedvenc filmem. Itt nem erről van szó.

Arról van szó, hogy mész az utcán, éled az életed, igazából semmi okod panaszra, és akkor hirtelen belecsöppensz egy fekete-fehér képregénybe, ahol mindig sötét van, és esik az eső, és mindenki neked akar rosszat. És tudod jól, hogy ezt az agyad csinálja, és rettentő dühös vagy és elkeseredett, mert nem tudsz elleni tenni. Na, erről ennyit..

Az öncsonkítás egy finomabb formája nálam a hajammal való visszaélés. Tavaly év végén ismét szőkére váltottam sok-sok év után (tán 10?), aztán nemrég megint vörösre, és most pár hete fekete lettem, ami sosem voltam, és tegnap le is nyírtam ennyire. Azt hiszem ilyen rövid csak kétszer volt. Egyszer, mikor nőtt (hehe), egyszer meg, mikor vki rágót nyomott bele. Akkor azt ki tudtam szedni, de utána én is beleraktam egy rágót, hogy azt ki tudom-e szedni, és meg kellett állapítsam, hogy én bizony sokkal nagyobb károkat vagy képes okozni, mint az osztálytársam, de amikor épp vágták ki a hajamból a csomót, akkor már nem voltam annyira büszke.

Szóval nesztek, így nézek most ki.. kb..

Talán megoldás, ha kiírom, talán segít. Ártani csak nem árt. Ha mégis, akkor ez is felkerül a megbánt dolgok listájára, ami olyan hosszú, hogy hetekig keresgélhetem majd az utolsó sorát, hogy felkörmöljem a legújabb hülyeségemet.

Nehéz bevallani, de jelen pillanatban - maradjunk tárgyilagosak, még változhat a helyzet - gyűlölöm az életet. Nem is az életet, a létezést magát. Árnyalatni különbség, én értem, a többi nem számít. Egyáltalán.

Időnként belenézek a tükörbe, bámulom magam, és ahelyett, hogy mély elégedettség, vagy épp jó adag undor fogna el a látványtól, eltűnök, és csak az a kérdés marad: Ki vagyok? Mi vagyok? Miért vagyok?
Lehet, hogy egy átlagos humanoid ezen már 5 évesen túl van. Én viszont tényleg nem tudom a választ. Egyikre sem. Ez roppant zavaró. Zavar, mert ezek nélkül nem tudok mit kezdeni magammal, mondhatom úgy is, hogy nem tudok élni. Mert ahhoz, hogy az ember boldogan éljen (máshogy mi értelme?), ahhoz tudnia kell az alapvető válaszokat.
Én viszont azt sem tudom, hogy miért ülök itt, és írom ezt. Nem tudom, hogy miért kelek ki az ágyból, vagy miért fekszem le. Nem tudom, miért lézengek a világban. Sőt, egyre inkább nem látom értelmét a dolognak.

Minek? Minek az egész, ha semmit nem bírok élvezni? Előveszem egy régi kedvenc filmem, és csak bámulok rá, aztán elteszem. Minek nézzem meg? Vagy leülök a gép elé játszani, hogy majd kikapcsol, de el se indítom, mert rájövök, hogy ez is értelmetlen dolog. Akkor irány a napsütésbe sétálni, hátha jobb kedvem lesz. De miért kéne hogy jobb kedvem legyen?? Apró dolgok, de ha már ezek ellen is tiltakozik az agyam, az egész testem, az már gáz.