A Művészetek Házába azért érdemes járni, mert a jegy ára 450Huf, és itt is adnak jó filmeket, bár ki kell várni, a vászon nem túl nagy, néha zúg az egész film, vagy épp az első pár percet hang nélkül kezdik vetíteni (még jó, hogy volt felirat), de ezek engem nem zavarnak, mert 1090-et nem vagyok hajlandó adni 2 olyan óráért, amit lehet, hogy meg fogok bánni. A 450Huf éppen jó összeg arra, hogy szélesvásznon tudja meg az ember, hogy meg akarja-e venni a múvit. Igen, én szeretem megvenni, ha tetszik ;P
Na és akkor a filmről. Nem kritika lesz, leírom az elejét, az izgibb részig, úgyhogy mondhatni SPOILER jön, de igazából mégsem, mert csak bővebb leszek egy 3 soros tájékoztatónál, ami alapján nem feltétlen döntöttem volna a megnézés mellett. Sokkal inkább hatott rám a jelölések sora és a szereplők (bár mindez még nem garancia, de a lepényhal meg utoljára:), no meg szeretjük a true story-kat.
1928, Los Angeles.
Christine Collins (Angelina Jolie) egyedül él 9 éves kisfiával, Walterrel. Egy márciusi nap Christine-t behívják a munkahelyére helyettesíteni. Munka után az üres ház várja, és hiába járja körbe a környéket, nem találja meg Waltert. Sötétedés után felhívja a rendőrséget, hogy bejelentse az eltűnést, de azok hivatalból nem foglalkoznak az üggyel még, hiszen biztosan csak elcsavargott a kölyök, reggelre majd előkerül, azért az adatokat felveszik. Már itt elkezd dolgozni az emberben az "ez nem lehet igaz" feeling, de ekkor még nem tudjuk, mi vár az igazságérzetünkre. Angelina Jolie iszonyatosan jól játszik, remeg minden ízülete az idegességtől, már a mi gyomrunk is görcsben van, annyira.
Telnek múlnak a napok, hetek, hónapok. Christine minden szabadidejét azzal tölti a telefonközpontban, hogy az eltűnt gyerekek után érdeklődik, hátha az egyik személyleírása ráillik Walterre, de hiába.
Már augusztus van, egy vidéki vendéglátóipari egységben ebédelő férfi nem tudja kifizetni az ő és fia fogyasztását, merthogy otthon hagyta a tárcáját. Kér tíz percet a tulajtól, hogy hazarohanjon érte, zálogként otthagyja a fiát. A tíz perc jócskán letelik, kb két óra múlva az ember inkább hívja a rendőrséget.
Nem sokkal később beállít a rendőrkapitány (Jeffrey Donovan) Christine munkahelyére, abszolút tenyérbemászó modorral, még a kalapját is leveszi, és csak akkor nyögi ki, hogy él a fia, mikor Christine már majdnem beleremegett az oszlopba, amire ráalélt, mikor meglátta a rendőröket. Ez volt az első alkalom, hogy legszívesebben leboxoltam volna a rendőr fejét, vagy helyette az előttem lévő ülést.
Az anyát a rendőrök újságírók tömegében elkísérik a vonatállomásra, hogy találkozhasson végre a fiával. Christine persze rohan a gyerekhez, de mikor odaér, döbbenten látja, hogy a srác nem Walter. Közli is a kapitánnyal, mire az azonnal rávágja, hogy jaj anyám, biztosan tévedsz, eltelt 5 hónap, megváltozott a gyerek, ilyen korban ez természetes, és különben is, te csak az anyja vagy, honnan tudnád már, mi rendőrök jobban tudjuk, mert faszák vagyunk, és mi bizony megtaláltuk, méghozzá a te gyereked, még ha nem is ismered meg a sokktól, vidd haza szépen, tegyél egy próbát (!), és amikor minden körülmény klappol, akkor majd rájössz, hogy ő Walter, a kisfiad, és különben is, aaagyereeekneknincshovaaamennieee.
Christine teljesen összezavarodik, jó, hát ő mégiscsak kicsoda, lehet hogy igaza van az ürgének, hiszen ő a rendőrkapitány, miért is akarná félrevezetni, és ezt megerősítve, mikorra már minden újságíró odaér, fennhangon közli a kiskrapek, hogy ő Walter, és hogy mennyire örül az anyukájának, majd jól ráveti magát a nőre. Klikk-klakk, repkednek a kismadarak.
De hazaérve Christine nem nyugszik meg, zavaros ez az egész. Elküldi a gyereket fürödni, mert az úttól leamortizálódott a higiéniája, és mikor a kölyök elcsúszik a hülye kádban, a puffanásra berohan az anya, és észreveszi, hogy a gyerek körül van metélve, holott az ő fia nem. Ekkor elrángatja az ajtófélfához, és Walter eltűnése napján meghúzott rovátkához igazítja a gyerkőcöt, aki kerek 8 centivel alacsonyabb. Tiszta sor, nem őrült meg, nem kapott sokkot, nem az ő elméje kergült meg, ez a gyerek nem a fia.
Mit tehetne? Jóhiszeműen felhívja a rendőrkapitányt, hogy tévedés történt, erre közlik vele, hogy az kizárt, és különben is, az ügyet már lezárták. Még egy orvosszakértő is megállapítja, hogy biztos az elrabló metélte körül a kölyköt, és még kitudja mit művelt vele, így tuti hogy a sokktól ment össze, mivel köztudomású, hogy a lelki trauma milyen óriási hatással tud lenni a testre. Slusszpassz.
Christine nem hagyja annyiban, meg akarja találni a saját fiát, és folyamatosan ostromolja a rendőrséget. Azt a rendőrséget, amelyre akkoriban a korrupció és erőszak volt inkább jellemző, nem pedig a megoldott ügyek tömkelege. Azzal a rendőrséggel közli, hogy tévedett, ráadásul választási évben, amelynek tagjai képesek tárgyalás nélkül lelőni a bűnözőket vagy eltüntetni a velük egyet nem értőket. Erre figyelmezteti az anyát Briegleb tiszteletes (John Malkovich) is, aki rádióműsorában eddig is nyíltan támadta a rendőrség hanyag munkáját, így hamar a nagy nyilvánosság elé kerül az ügy.
Christine-ben fel sem merül, hogy feladná a fia keresését, ezzel a döntésével azonban szembeszáll a rendőrséggel. Ésszel indul neki, tanukat szerez, akik bizonyítani tudják és akarják is, hogy a megtalált fiú nem az ő fia. Azonban mikor az őt körbedongó riporterekkel közli, hogy az igazolásokat épp akkor fogja lemásolni, hogy másnap beadhassa a felülvizsgálatra a kérelmét, már tudjuk, hogy ez bizony a darázsfészek kategória, és ebből írtó nagy baja lesz, és a baj nem jár egyedül, jelen esetben egy főnővér kiséretében érkezik.
Innentől nemcsak azon izgulhatunk, hogy Christine-nel mi fog történni, hanem hogy megkerül-e még Walter, kiderül-e az igazság, akár a gyerek sorsáról van szó, akár a megkerült fiúéról, akár a rendőri túlkapásról.
Nade ezeket én már nem mesélem el, nézzétek meg!
A poszt átmásolva a Szemrevalóra.
Csacsogunk