.. a szoba közepén, a fekete árnyak egyre közelebb húzzák magukat végtelen hosszú karjaikon, és csak állsz, állsz, két kezed a füledre szorítod, az ujjaid a hajadba túrnak, a körmöd a fejbőrödbe vésed, hangtalan grimasz torzul el arcodon, összegörnyedsz, magzati pózba, egyre kisebb leszel, egy pont a szoba közepén, egy paca a parkettán, és bőgsz, keservesen, de a könnyek csendesek, mert úgy lüktet mellkasodban a fájdalom, hogy nincs ereje már egyetlen molekuládnak sem, és akkor elenged egy pillanatra ez a sűrű kétségbeejtő massza, felállsz, és olyan távoli minden, olyan lassú, mintha megállították volna az időt, lomhán lenézel a lábad elé, rámeredsz az összetört pohár tetemére, az üdítő már befolyik az ujjaid közé, és csak állsz, és nézed, és folyik, és nézed, és akkor átlépsz rajta, meztelen talpadon utazik a ragacsos lé, be az ágyba, veled, a takaró alá, ahol titkos klub tagjaként csak ketten vagytok, amíg el bele nem ringatod magad egy rémisztő álomba, mert addigra már elhagy, elillan, magad vagy már csak az előre-hátra hintázásban, talán dalt is dúdolsz félig hangosan, a karodat kalodába fogja a felhúzott térded, és nyüszítve elalszol végre, hogy aztán csontig vizesen ébredj, üvöltve, összedörzsölöd a talpad, felkelsz, éled a napjaidat tovább, a törött üveggel a szoba közepén...

Hiányzik az anyám. Nem a látványa, nem a kötekedése, nem a hülyülése, nem a logikátlan viselkedése, nem az ajándékai, nem a bosszantó naivitását felváltó bosszantó rosszhiszeműsége.

Csak a létezése.