1.

Hogy egy bipoláris ember koncentrálni tudjon, kulcsfontosságú a szenvedély megléte. Ha valami igazán érdekeset találunk, és akarunk is vele foglalkozni, megjelenik a szenvedély fénye a szemünkben, ami aztán simán átvált a legendás hypomániába.
A hypománia igazából óriási előny számunkra, és a világ legsikeresebb emberei közül is sokan ennek köszönhetik amit elértek. Lehetővé teszi, hogy könnyedén oldjunk meg bonyolult problémákat, és megsokszorozza az energiánkat, ami a feladathoz szükséges.

Nézzük csak, ez mit jelent nálam, nekem:

Igen, a hipománia méltán legendás. Hogy mitől? Mert képesek vagyunk úgy belevetni magunkat dolgokba, hogy minden más igény és szükség eltörpül mellette, huszadrangú lesz: alvás, evés, ivás, fésülködés, fürdés, átöltözés, rendrakás, minden, minden lényegtelenné válik, nem létezik, csak és kizárólag a feladat (ami nem is biztos, hogy igazi feladat, de attól még úgy értelmezi az agyunk.) A prioritások átrendeződnek. Az idő megszűnik létezni, ezért is könnyű elfeledkezni az alapvető dolgokról: elvagyunk szépen, és mire feleszmélünk, átkozottul éhesek vagyunk, aztán észrevesszük hogy büdösek is, kócosak is, és a végén kiderül, hogy négy napig ültünk a gép előtt folyamatosan, belebonyolódva valamibe, hétfő délután helyett szombat hajnal van, minden tagunk elgémberedett, felpuffadt, a fejünket se tudjuk elfordítani se, mert már beállt egy irányba, a derekunkról nem is beszélve, és a macska csak azért nem halt éhen, mert erélyesen szól, hogy adjálenni. De a hólyagunknak nincs hangja, ahogy a gyomrunknak sem (nem, a morgás nem elég), és semmi másnak, az érzés pedig kevés, én már kialakítottam a vakvezetőkutya-hólyagot, 16 órán keresztül is vissza tudom tartani :)

Konkrétabban?

Aki ismer, az tudja, mennyit dolgoztam a legutóbbi melóhelyemen. Az már nem mindenkinek volt tiszta, de a többségnek igen, hogy volt, hogy egy évig 22 óráztam minden áldott nap. Igen, tényleg. Amikor úgy talán két éve  olvastam a hírt, hogy egy román könyvvizsgáló a napi 14-16 óra melóba két hét alatt belehalt, rögtön kicsusszant a számon, hogy "kezdő", és amúgy is volt baj a szívével.
Hogy bírtam én ezt ki?  Lila gőzöm sincs róla, és szerintem nem tudnám megismételni. Hogy nézett ki egy napom? Hát kezdődött (=folytatódott) az irodában, a Népligetnél (könyvelőiroda), aztán éjjel, ha én voltam a soros, áthúztam a Blahára a régi lakáshoz kutyát sétáltatni, mert anyu elköltözött a férjhez, én meg olyan albiban laktam, ahova nem tudtam magammal vinni. Etetés, itatás, séta, kis játék, sziakutya. Onnan loholás haza, a Lehel térhez, majd vagy vissza a Népligetre, vagy vissza a Blahára, a kihelyezett melóhelyre (igazából az volt a legutolsó helyem). Ilyen körforgalomban éltem. Közben költöztem is, Jászairól a Hungára-Thököly sarkára, de oda már jött a kutya is, egy ideiglenes lakótárs is, aki nagyon megkönnyítette a dolgom (a későbbi lakótárs is!:)
   Szóval a 22 óra nem 100% munka volt, mert időnként hazamentem macskát etetni-simogatni, váltóruhát magamhoz venni, vagy épp gyorsan letusolni-átöltözni, és irány vissza. Nem véletlen, hogy a lakásban az asztal és a plafon között egy kétméteres pókháló szövődött valahogy :D
   Az egy éves időszak vége felé volt egy 60 órás munkanapom is, mérleg idején, ugyanabban a ruhában ültem végig ezt az időt, 250%-on tombolva, és végig abszolút észnél voltam (mármint persze hülye voltam a végére már, de a melót jól végeztem:). Munkában azt hiszem, ez a legtöbb egyhuzamban, de ébrenlétben vhol 70 fölött vagyok, nem emlékszem pontosan. Az egy év után a helyzet nem sokban javult, szinte az irodában éltem (a szekrényben, az iratok között volt mindig pár adag instant krumplipüré, egy tojásfőző, meg a fogkefém - ha ez mond valamit:)
   Hogy mit nyertem az ügyön? Hát.. megtanultam asztalra dőlve, görgős széken aludni. Nem semmi! (Főleg napi max 2 órában:)

Ami az egészhez tényleg kell, az az érdeklődés. Nekem anélkül nem megy, még a legegyszerűbb feladat sem. A munkámat szerettem, izgalmas dolog a hibakeresés, lenyűgöznek a számok, szóval ezért is tudtam annyira hajtani. Az érdeklődés megléte azonban nem elég, hosszútávon is fenn kell tartani valahogy, vagy legalább addig, amíg el nem intézzük a dolgunkat. Mivel én kevert vagyok, ez a legnehezebb feladat nekem, mert pár percenként meggondolom magam, hogy amit csinálok, az mégiscsak hülyeség, nem érdekes, és képes vagyok 4 órás munkát kidobni, a vége előtt tíz perccel, mert akkor jön rám az ötperc. Ilyenkor érdemes felállni, sétálni, macskával játszani, enni, filmet nézni, mert lehet, hogy további egy órát elbaszok tök feleslegesen, de legalább megmarad, amit csináltam, amibe időt és energiát és szellemi tőkét fektettem, és folytatom-befejezem akkor, amikor megint úgy gondolom, hogy arra érdemes.* Az meg nem számít, hogy a mobilom már a földön négy napja, nem veszem fel, mert nem szerepel a prioritási listám első száz helyén... látom, érzékelem, felfogom, tudom hogy logikus lenne felvenni, és hasznom is lenne belőle, mert rend lenne, de mégsem fontos, nem érdekes.. és ami nem érdekes, az nem létezik:)

Mióta nem dolgozom, nehezebb, de szerencse, hogy a filmekért odavagyok. Ezért tudtam megnézni együltő helyben év végén a Smallville összes addigi részét, ami 174 epizódot jelentett akkor. És mivel semmit nem lehet csak 100%-kal csinálni, ezért még az olyanokra is tudtam figyelni, hogy jéé, Clark pajesza megnőtt a jelenet közben!

*Ez nálam akkor van, amikor nem munkával foglalkozom, mivel a munka számomra szent és sérthetetlen (lehet kövezni), és az mindig hasznos és fontos, szóval a kevertségem azokban az esetekben jön elő, mikor valamit hobbiszinten csinálok, esetleg blogot írnék, vagy nekikezdek egy film"kritikának" (igen, ezért sincs hónapok óta bejegyzés a szemrevalón:)..

Nem merek semmibe belefogni, mert akkor kitör jartam a hipománia, ami káros az egészségre, és a minden napi élet vitelére.

Nem merek nem hipomániás lenni, mert ha nem az vagyok, akkor csak depressziós lehetek, de az meg káros a létezésemre.

Úgyhogy nem marad más, mint a dögunalom, szóval halálra unom magam.
 

Sehogy se jövök ki jól ebből.. ;)

Nemrég kaptam okosságokat a bipoláris létről, hasznosak, azoknak is, akik nem ezzel élnek, és akik igen, annak is gyúlhat fény a fejében, hogy jé hát tényleg. Én pl teljesen megvilágosodtam valamiről, amit tudtam már, csak nem gondoltam volna. A fordítással szenvedek, mivel nem vagyok se fordító, se gyakorlott angolnyelvhasználó, de a lényegét értem, majd közreadom, hogy okosodjatok tyúk is. Haha..

hát gyerekek tele van szar produkcióval, mintha én mennék el énekelni a megasztárba, de ez... ez kész:D

... ott van nála!

Najó, nem az ajtótól félünk közvetlenül, és nem dinasztia, mert csak két generáció. Már ha én számítok egynek.. :)

Azt elbeszélésből tudom, hogy mikor anyu kicsi volt, akkor az ágya feletti rácsot fel akarták feszíteni, mikor ő épp aludt, erre persze felébredt, a bűntett meghíúsult, de egy félelem-magot sikeresen elültettek a gonoszok. Aztán mikor anyám velem volt terhes, egyedül volt otthon és úgy megijedt valamitől (hogy mitől, azt örök homály fedi, és azt is, hogy jogosan-e), hogy rögtön elbarikádozta a bejárati ajtót, de annyira, hogy apámnak kis híján az utcára kellett terveznie hátralévő életét. Szóval én ezt a félelmet még az anyatej előtt szívtam magamba. Aztán persze mikor én megmozdultam, onnantól anyám már nem félt, mert nem volt egyedül. Biztos én vigyáztam rá, vagy mi, furcsák ezek az anyai ösztönök, megérzések.

Később az ajtó nem volt mumus igazán, de eléggé elszeparáltan éltünk, a szomszédokon kívül nem sok kapcsolatunk volt emberekkel. Majd erről is mesélek, de most nem ez a lényeg. Aztán persze volt az a bizonyos eset, amivel én akkor nem foglalkoztam, nem volt rá időm, mert épp disszidálni készültem az országból, egy hónapra (=3 hét.. költői túlzás, na), de én ilyen későn-megijedős típus vagyok, minden későn esik le, csak a póktól ijedek meg azonnal.

Eltelt kis idő, és kialakult az ajtófélelem. Vagyis amikor elmegyek itthonról, akkor sietek haza, számolom az időt, hogy ne legyek távol túl sokat, és a lépcsőházban már azzal a résnyire nyitott ajtó rémképével caplatok felfele, ezres pulzusszámmal. Mindig. Nem tudom, mikor fog ez megszűnni.

És nem, nem az értékeimet féltem igazán. Nincs túl sok értékem. Vagyis van pár dolog, amit sajnálnék, ha elvinnének, mert újra megvenni sok pénz lenne, az eszmei értékük jóval nagyobb, mint a vagyoni. Az igazi féltés mégis inkább a macskáknak szól. Mert ha valaki betörne, akkor egyrészt ők nagyon megijednének. Másrészt ki tudja, az épp el nem bújó négylábút nem bántanák-e, esetleg nem vinnék-e el. Jó persze, nem egy vak macska miatt törnének be, de ha a karácsonyi ajándékok mellől elviszik a többzacskónyi, egyértelműen gyerekeknek szánt édességet a feltört autóból, akkor ez is lehet opció, na meg a leglehetségesebb veszély igazából az, hogy aki betör, nem zárja be maga után az ajtót, szóval győzhet aztán a kiváncsiság, kimerészkedhetnek, aztán megijedhetnek, bajuk eshet, vagy soha többé nem látom őket. Ezek valós rémálmok, egy héten legalább egyszer ezzel riadok, az állam  fájdalmasan elzsibbadva, úgy szorítom össze a fogsorom, tiszta verejték vagyok persze, mintha egy lyukas vízágyban aludtam volna, levegőt nem kapok, és még nem is látok, de már kutatom a cilákat hogy megvannak-e. Szerencsére kicsi a lakás, nettó 30mp alatt mindig megvannak.

Ami még zavarna egy ilyen esetben, az még az, ami mindenki mást is zavarna. A személyes terembe való benyomulás, engedély nélkül. Hogy valaki túrkált a cuccaimban, esetleg megnézett pár képet, elvitte a gépemet, és abban megnézheti a leveleimet, vagy a fotóimat. Amikben semmi sincs, nem vagyok fbi ügynök, vagy maffiafőnök, nincs titkos pornós életem, de attól még az ÉN életem, és kész. Hogy valaki, idegen, az idegen kezével matat a könyvespolcomon, leszólja a dvd-készletem az idegen szájával, összepárologja a lakás levegőjét az idegen dns-ével, az idegen lábával járkál a padlómon, az idegen seggével meg elterpeszkedik az ágyamon, amit csak azért nem visz el, mert nagy, és nehéz, és feltűnő, és nem fér el a hátizsákomban, amit már kinézett magának az idegen szemével.

Így aztán - bár szerzett tapasztalattal, de - indokolatlanul félek az ajtón túli élőlényektől. Már amikor én az ajtón belül vagyok :) Nem értem, miért gondolja bárki azt, hogy én majd be fogom engedni, ha ő kopog, és előtte nem beszéltünk meg időpontot. Legyen az akár a vízóra leolvasó, vagy egy lexikonügynök, vagy tűzoltó. Nem nyitom ki. A régebbi albiban volt ilyen ablak az ajtón. De itt nincs. Nincs lánc sem. Ha az ajtó nyitva és a túloldalon rosszember áll, akkor semmi nem tarthatja vissza. Nem adok esélyt és kész. Ez van.

Ha már vízórás. Megint kiírták, hogy jönnek leolvasni. Kíváncsi vagyok. Tavaly is voltak, és tavaly is kiírtam szépen mindent, igazán megembereltem magam, ki is küldték a számlát, aminek örültem, mert bejelenteni nekik az állást elég macerás és mission impossible, be is fizettem nagy örömmel, még az se zavart, hogy nem az általam megadott vízmennyiséget számláztak ki, hanem kevesebbet, de gondoltam elosztják vagymi, aztán persze kiküldték a sztornószámlát, és azóta még hülyébb vagyok, mert nem értem mi van. Idén nem tudom mi lesz. Mindenesetre a vízórás jófej volt, nem kopogott, csak leszedte a cetlit az ajtóról. Ha ő volt, és nem egy cetlitolvaj. Sose lehet tudni.