Najó, nem az ajtótól félünk közvetlenül, és nem dinasztia, mert csak két generáció. Már ha én számítok egynek.. :)

Azt elbeszélésből tudom, hogy mikor anyu kicsi volt, akkor az ágya feletti rácsot fel akarták feszíteni, mikor ő épp aludt, erre persze felébredt, a bűntett meghíúsult, de egy félelem-magot sikeresen elültettek a gonoszok. Aztán mikor anyám velem volt terhes, egyedül volt otthon és úgy megijedt valamitől (hogy mitől, azt örök homály fedi, és azt is, hogy jogosan-e), hogy rögtön elbarikádozta a bejárati ajtót, de annyira, hogy apámnak kis híján az utcára kellett terveznie hátralévő életét. Szóval én ezt a félelmet még az anyatej előtt szívtam magamba. Aztán persze mikor én megmozdultam, onnantól anyám már nem félt, mert nem volt egyedül. Biztos én vigyáztam rá, vagy mi, furcsák ezek az anyai ösztönök, megérzések.

Később az ajtó nem volt mumus igazán, de eléggé elszeparáltan éltünk, a szomszédokon kívül nem sok kapcsolatunk volt emberekkel. Majd erről is mesélek, de most nem ez a lényeg. Aztán persze volt az a bizonyos eset, amivel én akkor nem foglalkoztam, nem volt rá időm, mert épp disszidálni készültem az országból, egy hónapra (=3 hét.. költői túlzás, na), de én ilyen későn-megijedős típus vagyok, minden későn esik le, csak a póktól ijedek meg azonnal.

Eltelt kis idő, és kialakult az ajtófélelem. Vagyis amikor elmegyek itthonról, akkor sietek haza, számolom az időt, hogy ne legyek távol túl sokat, és a lépcsőházban már azzal a résnyire nyitott ajtó rémképével caplatok felfele, ezres pulzusszámmal. Mindig. Nem tudom, mikor fog ez megszűnni.

És nem, nem az értékeimet féltem igazán. Nincs túl sok értékem. Vagyis van pár dolog, amit sajnálnék, ha elvinnének, mert újra megvenni sok pénz lenne, az eszmei értékük jóval nagyobb, mint a vagyoni. Az igazi féltés mégis inkább a macskáknak szól. Mert ha valaki betörne, akkor egyrészt ők nagyon megijednének. Másrészt ki tudja, az épp el nem bújó négylábút nem bántanák-e, esetleg nem vinnék-e el. Jó persze, nem egy vak macska miatt törnének be, de ha a karácsonyi ajándékok mellől elviszik a többzacskónyi, egyértelműen gyerekeknek szánt édességet a feltört autóból, akkor ez is lehet opció, na meg a leglehetségesebb veszély igazából az, hogy aki betör, nem zárja be maga után az ajtót, szóval győzhet aztán a kiváncsiság, kimerészkedhetnek, aztán megijedhetnek, bajuk eshet, vagy soha többé nem látom őket. Ezek valós rémálmok, egy héten legalább egyszer ezzel riadok, az állam  fájdalmasan elzsibbadva, úgy szorítom össze a fogsorom, tiszta verejték vagyok persze, mintha egy lyukas vízágyban aludtam volna, levegőt nem kapok, és még nem is látok, de már kutatom a cilákat hogy megvannak-e. Szerencsére kicsi a lakás, nettó 30mp alatt mindig megvannak.

Ami még zavarna egy ilyen esetben, az még az, ami mindenki mást is zavarna. A személyes terembe való benyomulás, engedély nélkül. Hogy valaki túrkált a cuccaimban, esetleg megnézett pár képet, elvitte a gépemet, és abban megnézheti a leveleimet, vagy a fotóimat. Amikben semmi sincs, nem vagyok fbi ügynök, vagy maffiafőnök, nincs titkos pornós életem, de attól még az ÉN életem, és kész. Hogy valaki, idegen, az idegen kezével matat a könyvespolcomon, leszólja a dvd-készletem az idegen szájával, összepárologja a lakás levegőjét az idegen dns-ével, az idegen lábával járkál a padlómon, az idegen seggével meg elterpeszkedik az ágyamon, amit csak azért nem visz el, mert nagy, és nehéz, és feltűnő, és nem fér el a hátizsákomban, amit már kinézett magának az idegen szemével.

Így aztán - bár szerzett tapasztalattal, de - indokolatlanul félek az ajtón túli élőlényektől. Már amikor én az ajtón belül vagyok :) Nem értem, miért gondolja bárki azt, hogy én majd be fogom engedni, ha ő kopog, és előtte nem beszéltünk meg időpontot. Legyen az akár a vízóra leolvasó, vagy egy lexikonügynök, vagy tűzoltó. Nem nyitom ki. A régebbi albiban volt ilyen ablak az ajtón. De itt nincs. Nincs lánc sem. Ha az ajtó nyitva és a túloldalon rosszember áll, akkor semmi nem tarthatja vissza. Nem adok esélyt és kész. Ez van.

Ha már vízórás. Megint kiírták, hogy jönnek leolvasni. Kíváncsi vagyok. Tavaly is voltak, és tavaly is kiírtam szépen mindent, igazán megembereltem magam, ki is küldték a számlát, aminek örültem, mert bejelenteni nekik az állást elég macerás és mission impossible, be is fizettem nagy örömmel, még az se zavart, hogy nem az általam megadott vízmennyiséget számláztak ki, hanem kevesebbet, de gondoltam elosztják vagymi, aztán persze kiküldték a sztornószámlát, és azóta még hülyébb vagyok, mert nem értem mi van. Idén nem tudom mi lesz. Mindenesetre a vízórás jófej volt, nem kopogott, csak leszedte a cetlit az ajtóról. Ha ő volt, és nem egy cetlitolvaj. Sose lehet tudni.