Nem értem, hogy lehet az, hogy a Prücsök olyan kicsi, és amikor átfésülöm a szőrét, akkor fél óra múlva már másfél lapátnyi szőr gyűlt össze, de még mindig dől belőle, viszont a macska nem lesz kisebb. Ennyiből 3 pulcsit is kötnék basszus, esetleg alpaka-öltönyt hamisítok majd, mert olyan nagyon puha a szőre, és a puhaszőre az szürke, a legpuhább meg fehér. A fekete (=kólaszínű: tarts a fény felé egy pohár kólát, na olyan) fedőréteg az hosszabb és nem is annyira nagyon puha, de még mindig jobb, mint a birkáé, mert ez legalább nem szúr :)

De tényleg borzasztó, hogy ezek ketten mennyi szőrt hullajtanak, és nem is ez a bosszantó, hanem hogy a levegőben is folyamatosan száll. Egy órája köpködök, meg söpröm magamról a sztatikusan ragaszkodó kis szálakat, persze a nagyrészük az orromra fizetett be egy wellness-hétvégét. Ilyenkor mindig megfogadom, hogy soha többet azt a kefét elő nem veszem, és mivel egy darabig be is tartom, így megint sok-sok szőr vár majd rám, és a helyzet egyáltalán nem fog javulni, viszont rosszabbodni, azt igen, mert a helyzetek már csak ilyenek (=javíthatatlanok;)
A porszívózás ötletét egy időre elvetettem, mert csak jobban szétszórja az éterben az angol nemeseket ;))

Óh, és szűmnek kedves dolog történt, megjött a májusi nésöneldzsiogrefik, végre tudom, mi az a jutazsák (CSI-ban fordult elő), ami jó, van cikk legyilkolt gorillákról, ami rossz, és lehet, hogy azt el sem olvasom, mert hiába nem szeretem az emberszabásúakat, a kegyetlenséget még inkább nem komálom, felosszuk a jeges-tengert, ami érdekes, és milyen poén lenne, ha meg tudnám venni a legszélibb körgyűrűjét, mert akkor az áthaladásért mindenhonnan lóvét kérhetnék, restaurátorkodunk, ami izgalmas, és megvizualizálhatjuk az egyik világökör kinai vidéket, na és korallzátonyokat is felfedezhetünk, a sok-sok csudiszép képről és apró cikkekről nem beszélve.  Öröm és boldogság. Ja, cicákokról meg vannak új képek jól!

Megtörtént eset.

   Szép, napsütéses reggel van, arra ébredsz, hogy a hasad valami eszméletlen módon csikar, így gyors fejszámolás után rájössz, hogy maradt tíz másodperced elérni a csészét. Ott ülsz, morfondírozol a világ nagy dolgain, hogy vajon miért nem mentél állatpszichológusnak, miért csíp, ha sok fahéjat tömsz a szádba, az ennivaló tojások tényleg kakas nélküliek-e, és hogy miért nem írtad be fél éve a garfield-keresztrejtvénybe a függöleges 4-est, holott az a cica.
   És akkor kopognak - mert a csengőnek van helye, de gomb az nincs, helyette van két kiálló madzag (=drót). Eltöprengesz, hogy a nyitott ajtón keresztül (egyedül minek csuknád magadra, pláne hogy olyankor a macska folyton kaparja a másik oldalról, meg panaszosan nyávog, amiért eltűntél, és hiába mutattad meg neki, hogy a sloziban nincsen emberevő szörny, sem csillagkapu, azért ő aggódik ilyenkor rendesen) kikiabálj-e, hogy mindjárt, de aztán rájössz, hogy egyrészt a hang bár hullám, de többszörös kanyarban még nem próbáltad, az ajtó is ott van akadálynak, azzal meg nem mész sokra, ha csak annyit hallanak, hogy "miii-jööö!", másrészt meg, egyáltalán nem vagy biztos abban, hogy az a mindjárt tényleg egy percen belül lesz-e, vagy inkább tíz. Vagy húsz.
   Csücsülsz tovább, próbálod lerövidíteni a dolgot, de az tőled független persze, a koncentrálást meg nem segíti, hogy az ablakot is megdöngetik. Ó igen, biztosan sürgős, de hidd el, nekem is - gondolod, közben próbálod kitalálni, hogy vajon ki az, de mivel nem vártál vendéget (sosem vársz), ezért annyira nem lehet fontos.
   És akkor Megrángatják A Kilincset. A gyomrodat összehúzó, hirtelen 140-re felugró pulzusod odaszögez a fajanszra, és csak azon imádkozol, hogy az a béna zár kibírja, mert bárki is akar ilyen vehemensen látni, azért azt nem így kéne. Persze a félelemtől belédfagy, ami tud, és akkor csendben rácsukod a tetőt, aztán az ajtót, és ott állsz a konyha (=előtér) közepén, és dübörög a vér a fejedben, és el nem tudod képzelni, hogy ki lehet az, aki először kopog, aztán a kilincset rángatja, és a mellkasod ki akar szakadni, nem hallasz mást, csak hogy dübb-srrr-dübb-srrr, ahogy a szíved zakatol, és ahogy a vér surrog a füledben, és csak nézed az ajtót, és nem hiszed el, és nem érted, hogy ezt most miért kell?

Az úgy volt, hogy reggel fél5kor rámjött a sétálhatnék, mert olyan jó zöld illata volt a levegőnek, mint a zellernek, és olyankor még nem mászkálnak a humanoidok az utcán, és így nyugodtan kolbászolhatok a környéken, hallgatva a madarak csörömpölését, de igazából az egész úgy kezdődött, hogy le kellett mennem pénzt kivenni, hátha már ma megjönnek a könyvek. Ezeket láttam:

10-kor meg is jöttek a könyvek, vagyis hozták őket, egy nagyon szimpi emberke hozta, még ő kért elnézést, hogy felébresztett. Ha tényleg igaz az, hogy a hátonfekvés a legjobb megoldás a ráncok ellen, akkor randa egy banya leszek, mert csak hason tudok aludni. Esetleg oldalt. Háton csak akkor, ha az nem az enyém :)
Na majd mesélek a könyvekről, egyelőre Ziráf vigyáz rájuk, nem egy betűlopkodó típus :)

    Volt egyszer egy ember, aki megpróbálta kiásni a homoki patkányt üregéből. Oly mélyre ásoot, hogy elért az alvilágba. Csakhogy szűk volt ám a nyílás, amit ásott. Átnézett rajta: uramfia, micsoda csúf szörnyeket látott! Mindegyiknek két ujj volt a lábán. Puszta látásuktól is annyira megrémült, hogy elejtette ásó-botját és gyorsan visszahúzódott.
   Ahogy kibukkant az üregből, találkozott Mulliannal, a sassal. Elmesélte neki, mit látott. Mullian ráparancsolt, hogy menjen vele és mutassa meg, hol vannak azok a szörnyek. Amikor odaértek, Mullian annyira kiszélesítette az üreget, hogy átfért rajta. Át is bújt, társára meg ráparancsolt, hogy kövesse, akárhogy reszketett is az, szegény feje. Mullian bátran odament a szörnyekhez és megkérdezte, melyik törzsből valók, mert eddig még nem látott ilyeneket.
   Megmondták neki, és nevén szólították Mulliant, aki ettől igencsak meglepődött. Az ő nevük - azt mondták - Elea:nba Wunda, aés feladatuk, hogy őrizzék a gonoszokat, állandóan hajtságk őket és ne engedjék nekik, hogy a jobb kezüket használják. Mulliannak és társának megjelenése annyira meglepte a bűnhődő szellemeket, hogy néhány egy pillanatra mozgás közben megálltak. Az Elea:nba Wundák tüstént megfogták őket és bedobták a tűzbe, mert két tűz is égett a barlang két végén.
   Mullian társa neagyon megijedt. Gondolta, neki is baja eshetik, közelebb bújt hát Mullianhoz. Az Elea:nba Wundák tudták jól, mire gondol. Egyikük azt mondta:
- Csak az bűnhődik ilyen módon, aki megérdemli. Ha jó szellem kerül ide, azt elküldjük Bullimára; csak a gonoszokat tartjuk itt. Te vagy az első élő ember, aki itt jár. Most éjjel van a te országodban, csak a szellemek járnak fent. Itt kell maradnod velünk, míg el nem jön a reggel.
   Tudta Mullian, hogy nemigen ajánlatos elmenni, ha az Elea:nba Wundák úgy kívánják, maradjanak. Így aztán nem törődött vele, akárhogy integetett is a társa, hogy gyorsan fussanak el. Az Elea:nba Wundák ennivalóval kínálták őket. Mullian ugyancsak bevacsorázott, de a társa nem nyúlt semmihez. Lefeküdtek, de nem jött álom a szemére. Látta, hogy a szellemeket egész éjszaka csak hajtják. Néhányat felküldtek a földre: ezek később visszatértek és új szellemeket hoztak magukkal, amelyeket a nemrég megholtak testéből ragadtak ki. A gonoszokat odahajtották az állandóan mozgó tömeghez és rácsaptak a jobb kezükre, ha fölemelték vagy mozgatták.
   Reggel az Elea:nba Wundák Mulliant és társát ennivalóval kínálták. Mullian evett, de társa megint csak nem nyúlt semmihez. Evés után azt mondta Mullian, hogy most már elmennek. Az Elea:nba Wundák nem tartották vissza őket, így hát kimásztak ugyanarra, amerről jöttek. Ahogy az üreg szájához értek, Mullian társa tüzet rakott és megfüstölte magát is, Mulliant is, ha netán gonoszságot hoztak volna magukkal az alvilágból.
   Azt hitte az ember, hogy Mullian meghal attól az ennivalótól, amit odalent evett, de Mullian nemhogy megbetegedett volna, hanem még erősebbnek tűnt fel, mint azelőtt. Így fedezte fel a törzsek számára Mullian, a bátor harcos, a bűnhődés helyét.