Megtörtént eset.

   Szép, napsütéses reggel van, arra ébredsz, hogy a hasad valami eszméletlen módon csikar, így gyors fejszámolás után rájössz, hogy maradt tíz másodperced elérni a csészét. Ott ülsz, morfondírozol a világ nagy dolgain, hogy vajon miért nem mentél állatpszichológusnak, miért csíp, ha sok fahéjat tömsz a szádba, az ennivaló tojások tényleg kakas nélküliek-e, és hogy miért nem írtad be fél éve a garfield-keresztrejtvénybe a függöleges 4-est, holott az a cica.
   És akkor kopognak - mert a csengőnek van helye, de gomb az nincs, helyette van két kiálló madzag (=drót). Eltöprengesz, hogy a nyitott ajtón keresztül (egyedül minek csuknád magadra, pláne hogy olyankor a macska folyton kaparja a másik oldalról, meg panaszosan nyávog, amiért eltűntél, és hiába mutattad meg neki, hogy a sloziban nincsen emberevő szörny, sem csillagkapu, azért ő aggódik ilyenkor rendesen) kikiabálj-e, hogy mindjárt, de aztán rájössz, hogy egyrészt a hang bár hullám, de többszörös kanyarban még nem próbáltad, az ajtó is ott van akadálynak, azzal meg nem mész sokra, ha csak annyit hallanak, hogy "miii-jööö!", másrészt meg, egyáltalán nem vagy biztos abban, hogy az a mindjárt tényleg egy percen belül lesz-e, vagy inkább tíz. Vagy húsz.
   Csücsülsz tovább, próbálod lerövidíteni a dolgot, de az tőled független persze, a koncentrálást meg nem segíti, hogy az ablakot is megdöngetik. Ó igen, biztosan sürgős, de hidd el, nekem is - gondolod, közben próbálod kitalálni, hogy vajon ki az, de mivel nem vártál vendéget (sosem vársz), ezért annyira nem lehet fontos.
   És akkor Megrángatják A Kilincset. A gyomrodat összehúzó, hirtelen 140-re felugró pulzusod odaszögez a fajanszra, és csak azon imádkozol, hogy az a béna zár kibírja, mert bárki is akar ilyen vehemensen látni, azért azt nem így kéne. Persze a félelemtől belédfagy, ami tud, és akkor csendben rácsukod a tetőt, aztán az ajtót, és ott állsz a konyha (=előtér) közepén, és dübörög a vér a fejedben, és el nem tudod képzelni, hogy ki lehet az, aki először kopog, aztán a kilincset rángatja, és a mellkasod ki akar szakadni, nem hallasz mást, csak hogy dübb-srrr-dübb-srrr, ahogy a szíved zakatol, és ahogy a vér surrog a füledben, és csak nézed az ajtót, és nem hiszed el, és nem érted, hogy ezt most miért kell?

Teljesen lebénulsz, mert erre nem készültél fel, és legszívesebben felrántanád az ajtót, hogy elküld a halál anyjába az illetőt, de hát basszus egyedül vagy a kemény 164 centiddel, a kilincsrángatás meg aggresszív viselkedésnek minősül, úgyhogy nem, nem nyitod ki az ajtót (lánc az nincs), és nem is kiabálsz ki, hogy ki az, mert egyrészt ha rossz ember, és rosszat akar, akkor egy perc alatt betudja törni az ajtót, ha meg nem akar rosszat, mondjuk azt mondja, hogy gázóraleolvasó, akkor meg biztos, hogy dühödben úgy nekilendülsz az embernek, hogy az véletlenül még le talál esni a negyedikről.
   Mire ezt végiggondolod, már kaparászást is hallasz az ajtó széle felől, és egyre inkább eluralkodik rajtad a paragörcs, hogy most mit akarhat Az Ott Az Ajtó Túloldalán. Nem jut jobb az eszedbe, mint bevonulsz a függöny mögötti szobába, bekuporodsz a fotelba, az ajtóval szemben, a függöny résén keresztül kukucskálsz a zárra, áldod az eget, hogy a kulcsot mindig bennehagyod, mert ha esetleg vmi álkulccsal próbálkoznának (persze biztonsági a zár, de az nem számít, ha épp be vagy szarva), és próbálod megnyugtatni az idegenre morgó macskát. Aztán csend lesz. De megmozdulni csak 40 perc múlva mersz, akkor is úgy, mintha te lennél Anne Frank.
   A pulzusod még mindig az egekben, csak 3 óra multán esik 100 alá, és csak akkor bírsz végre rendesen levegőt venni; és újabb két napig megint nem teszed ki az ajtón a lábad,  akkor sem, ha a szemét már büdös, és le kéne vinni, vagy ha nincs kajád (a macskáknak mindig hónapokra vásárolsz).
   Aztán amikor távolodik végre a mumus, és kimozdulsz, nem találsz cetlit az ajtóban, nem találsz üzenetet a postaládában, és ettől abszolút nem könnyebbülsz meg, mert ha valakinek ilyen sürgős a személyed, akkor az jelzi, hogy keresett, és hogy vedd fel vele a kapcsolatot, tehát a mumus nem tűnt el, csak eltávolodott, és ott van minden villanyóraszekrényben, minden kuka mögött, minden sarkon túl.

De most tényleg,
A.) ha én voltam a célzott, akkor
   1.) először is, milyen dolog már az, hogy ha nincs reakció a kopogásra, akkor bepróbálkozunk a kilinccsel? Soha életemben eszembe nem jutott volna, ez maximum akkor elfogadható, ha tudom, hogy a másik otthon van, és meg volt beszélve hogy találkozunk, és aggódok, hogy valami baja történt, de akkor viszont ordibálok és dörömbölök az ajtón, és kihívom a rendőrséget is (ők se jelentek meg..).
   2.) másodszor meg, miért nem hagy cetlit?
B.) másik ötlet, hogy a lakás érdekelt valakit, de egy zárt házban, és pont a negyediken? Bár ha vki vmit nagyon akar, akkor annak mindegy, úgyhogy hadd legyek már olyan parás, hogy beijedjek, pláne, hogy hasonlóban már volt részem.

Szóval most az van, hogy amikor itthon vagyok, az ajtóval párhuzamosan leteszek elé egy lécet, az egyik vége az ajtó előtt van, a másik a fal és a hűtő között, a léc innenső oldalán meg két üveg. Így ha vki mégis beizélné az ajtót, hirtelen csak kb tíz centire tudná nyitni (kipróbálva), mert a léc beleakad a hűtőbe, az ajtó a lécbe, és a léc felborítja az üvegeket.
Ergo ezt alvás közben is meghallom, és talán még van esélyem bármit is kezdeni, ha esetleg nem ijed meg az illető. I
gen, tiszta para vagyok, de ilyenek után, még jó hogy.. majd ha lenyugszik az idegrendszerem, és nem félek az egész világtól, akkor talán a tapasztalati úton szerzett idegbaj is alábbhagy.