Talán már több is, mint egy hete rajtam van a kóma. Általában elvagyok a harmincórás napjaimmal, de most valahogy nem megy. Pár óra ébrenlét után már az ágyba kell dőlnöm, mert kifáradok. Pedig nem mászok napközben sem hegyet, egyszerűen letaglóz valami. Őszi-tavaszi-ilyesmi fáradtság nem lehet, sose volt ez rám hatással, bár ugye az ember öregszik, miért pont én lennék a kivétel? Talán az időjárásnak annyiban köze van a dologhoz, hogy nyáron azért vagyok inkább bagoly, mert nappal megmozdulni sincs erőm a melegtől, most meg éjszaka kifejezetten hideg van, ha nyitva marad az erkély ajtó, márpedig nyitva marad, mert a macskák imádják, inkább betakarózom.

Szóval az egy dolog, hogy nem bírok ébren maradni, akármennyi kávét is gyömöszölök magamba, de furcsa módon jól is alszom. Ezt onnan lehet tudni, hogy párnamintás lesz az arcom, a párnám meg dns-mintás, mert telibenyálazom rendesen. Viszont én csak és kizárólag két esetben alszom így: ha nagyon-nagyon fáradt, vagy ha beteg vagyok/leszek. Sajnos az utóbbira kell tippelnem, mert az a logikus, de a fejfájást leszámítva jól vagyok. Fejfájással kezdődött, és most megint. Ez az a tipikus, hányingert keltő fájdalom, ami csak magától hajlandó elmúlni, ezen az se javít, ha tegezem:)

Ó igen, és tudom, hogy nem eszem rendesen, de ennyi cukorral a szerveztemben nem is kellene kajálnom, a vitamonokat meg eszem is, iszom is, nagyon egészségesnek kellene lennem.

Ötletem nincs több, de gondolom majd ki fog derülni. Még jó, hogy nem dolgozom, mert elaludnék, bármit is tennék, bárhol. De jó, hogy nem vagyok targoncavezető! Szóval ezért is vagyok eltűnve több fronton is.. egyszerűen nem bírok életben ébren maradni.

Fényes délután van. Sietősen csapom be magam mögött a kaput. Végre vége a mai mókuskeréknek! Sétálgatok még egy kicsit az őszillatú városban, átvágok majd a parkon és kis kerülővel térek haza. Kenyeret kell vennem, benézek a kisboltba is a sarkon.

Megállok a zebránál, piros a lámpa. Egy görnyedt, bűzös alak vágtat el mellettem, kis híján elüti egy autó. Morog valamit, elkapom még a felháborodott tekintetét, de már rohan is tovább. Én azért megvárom a zöldet, nem sietek sehova, szép az idő.

A fákat egyesével üdvözlöm. Sárguló Juhar! Gyönyörű leszel két hét múlva! Megsimogatom a törzsét, nekidőlök úgy, hogy látóteremben csak a park legyen, ujjaim hegyével a barázdákba túrok, tenyerem és egész hátam szinte a fának szorul. Egy hangya se férne közénk, ez a perc a miénk. Szeretném befőttesüvegbe zárni a pillanatot, ahogy magamba szívom a délutánt, ahogy hallom a napsütést, ahogy harapom a tiszta levegőt, ahogy a méregzöld beteríti a szemem és ahogy a madarak hangja játszik édes dalt legbelsőbb középvonalam húrján. Csak egy perc. Egyetlen, mindent eltűntető, nyugtató perc. Nem létezik senki más a világon, csak én, és nem létezik a világ sem, csak a park.

Beszűkülő tudatom lassan magához tér, kiteljesedik. Újra érzékelem a külvilágot, és a hozzátartozó alakot pár méterrel tőlem, velem szemben. Néz. Szája bal sarka mosolyog, szeme cinkosan csillan felém. Fejébe húzza kalapját, és eltűnik a hosszú kabátjával együtt.

Ideje hazamenni. Ráérősen, mosolyogva dobálom előre a lábaimat, kezeim a zsebemben kutakodnak apró után. Hiába, mert a sarki bolt zárva. Tanácstalanul meredek be az üzletbe még pár másodpercig, aztán a szomszéd kapu felé veszem az irányt.
A kovácsoltvasat jobb vállammal betolom és hagyom becsapódni. Már az elsőn vagyok, mikor a fémes csattanás végigrobog a lépcsőkön. Bizsergeti a talpamat. A másodikra érve már húzom elő a kulcsomat, kinyitom a bordó faajtót, majd bezárom magam mögött.

Ledobom a cipőm még az előszobában, aztán szép lassan mindent lerántok magamról, és beállok a tus alá. A zuhanyfüggöny néha belibben egy láthatatlan, apró szellőtől, és a lábamhoz tapad. Lilás víz zúdul le a fejemről, a fekete hajfesték nem túl ragaszkodó. A sampon és a tusfürdő habjai véletlenszerűen csorognak végig rajtam.
Kicsit sem felfrissülve csavarom magam a törülközőkbe. Álmos vagyok. Talán ma kialszom végre magam. Letörlöm a maradék vizet is magamról, bebújok az ágyba, a takarót az államig húzom. Még látom a szekrényajtót rezegni az utcában elhúzó villamostól, és már el is nyom az álom.

Reggel felkelek, és kezdődik elölről a mókuskerék.

...

Éjjel van. Sietősen csapom be magam mögött a kaput. Végre vége a mai mókuskeréknek! Sétálgatok még egy kicsit az őszillatú városban, átvágok majd a parkon és kis kerülővel térek haza. Kenyeret kell vennem, benézek a kisboltba is a sarkon.

Megállok a zebránál, piros a lámpa. Egy vadállatként bűzlő alak rohan el mellettem, kis híján elüti egy autó. Elkapom sárga tekintetét és agyarának morgó villanását, de már rohan is tovább. Én azért megvárom a zöldet, nem sietek sehova, szép az este.

A fákat egyesével üdvözlöm. Sárguló Juhar! Gyönyörű leszel két hét múlva! Megsimogatom az érintésemtől életre kelő törzsét, nekidőlök úgy, hogy látóteremben csak a park legyen, ujjaim hegyével a barázdákba túrok, tenyerem és egész hátam szinte a fának szorul. Az kéregujjaival körbefon, és szinte magába húz. Ráfonódik a törzsét érintő kezemre, felszalad az arcomig, a bőröm alá fúrva magát végigfut az ereimen. Együtt lüktet ember és fa. Szeretnénk befőttesüvegbe zárni a pillanatot, ahogy magunkba szívjuk az estét, ahogy halljuk a hold fényét, ahogy harapdáljuk egymás rostjait, ahogy fonalaival beteríti a szemem és ahogy tövünkben a varjú csőrének csontot koppantó hangja érdes dalt játszik középvonalunk fás húrján. Csak egy perc. Egyetlen, mindent megteremtő, örökkévaló perc. A világ beköltözik a fejembe, nem létezem már, csak a világ létezik a szemem mögött.

Kitáguló tudatomat lassan visszaszerzem, újra érzékelem magamat, és az engem figyelő alakot pár méterrel előttem. A juhar gyengéden ereszt el, kéreginait rugalmasan húzza vissza. A férfi sápadtan néz rám, onnan küld felém félmosolyt. Cinkosan felém csillanó szemében érzem a vér fémes ízét.  Fejébe húzza kalapját, úgy tűnik el egyik pillanatról a másikra.

Ideje hazamenni. Idegesen dobálom előre a lábaimat, kezeim a zsebemben kutakodnak apró után. Hiába, mert a sarki bolt zárva. Tanácstalanul meredek be az üzletbe pár másodpercig.  Az üvegajtó mögül egy árny bámul vissza rám. A körvonal nélküli, sötét torzó egyenesen a szemembe néz. Talán a felismerés fényét keresi. Csalódott.
A szomszéd kapu felé veszem az irányt. A kovácsoltvasat jobb vállammal betolom, nem törődöm a nyílásban álló alakkal, hagyom rácsapódni. Már az elsőn vagyok, mikor fémes csattanással hullik szét a test apró darabokra. Részei végigrobognak a lépcsőn, bosszúszomjasan marnak a lábamba. A másodikra érve már húzom elő a kulcsomat, kinyitom a bordó faajtót, majd bezárom magam mögött.

Ledobom a cipőm még az előszobában, aztán szép lassan mindent lerántok magamról, és beállok a tus alá. A zuhanyfüggöny a lábamhoz tapad. Túloldalán egy kéz körvonalazódik. A műanyagon keresztül halad lassan a térdemtől a bokámig. Vörös víz zúdul le a fejemről, a vér nem túl ragaszkodó. A sampon és a tusfürdő habjait a simogató végtag tulajdonosa rendezi el rajtam.
Kicsit sem felfrissülve csavarom magam a törülközőkbe. Álmos vagyok. Ma sem alszom ki magam. Letörlöm a maradék vizet is magamról, bebújok az ágyba, a takarót az államig húzom. A huzat nyílásából kikúszó fekete árnyat ütemesen lélegzem be.
Még látom a szekrényajtót rezegni. Az egyre táguló résen át egy véres szempár figyeli ébrenlétemet.

Reggel elalszom, és kezdődik elölről a mókuskerék.

 

A sötétség nem hazudik. Láthatóvá teszi a dolgok valódi énjét, amit a fény megváltoztat és eltorzít.  A nappal: tetszhalál, az éjjel: élet. 

mert ilyen vagyok, és mert nincs más választásom. Fáj nekem is, de mégis továbblépek. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Megbántom, mert figyelmetlen vagyok. Visszabánt. Nem orrolhatok rá, igaza van. De mégis fáj. Fáj ahogy visszaüt, és bosszant, hogy rosszabbul viselem, mint ő. Szitkozódom, aztán megfogadom, hogy nem csinálok ilyet többet. De talán már aznap, talán másnap, de lehet hogy két óra múlva újra megtörténik. Az élet márcsak ilyen körforgalom, ugyanaz a folyó, ugyanaz a láb, semmiből sem tanulunk. Pedig hányszor, de hányszor üvöltöttem már fel sajgó lábujjal, hogy soha többet nem rakom azt a rohadt vizestálat a konyha közepére!

A hűtőmben energiapiramis van, vagy valami más természetfeletti uralkodik a szavatosság felett, mert a napokban benéztem, és azzal a szent meggyőződéssel nyúltam a répák után, hogy nem hagyják majd magukat, már tudnak mivel kapaszkodni a rácsba, a salátásüvegbe. Már láttam előre, hogyan csúszik le kapkodó kis csápjuk a pálinkásüveg kupakjáról és végső elkeseredésükben milyen erősen csimpaszkodnak még egy utolsóremény-tekintettel az ajtóba. De nem. A június 12-én vásárolt répákok frissek és életerősek voltak, csak az áprilisiak között akadt pár aszott vénség. Az ő haláluk ostoba volt és értelmetlen, a többieket viszont vígan áldoztam fel a rágcsálás oltárán.

Rájöttem arra is, hogy hetente egyszer rebootol a szervezetem, ilyenkor kiütődök teljesen, fél napokat alszom* és 2 napig kómás vagyok. Aztán jöhet megint az összevissza élet, a reggel fekvés, a 30 órás nap, már csak a két hold hiányzik az életemből. Mindig lenne mit ugatni.

A héten egyébként rendet is teremtettem a lakásban. Aki ismer, régóta, mondjuk 15 éve, az tudja, hogy én mindig takarítok, bár ez sohasem látszik meg, mert ez inkább amolyan ürügy csak arra, hogy miért nem megyek sehova. De igazából én tényleg mindig akarok takarítani ilyenkor, csak aztán hirtelen fáradt leszek, majd holnap, meg különben is tanulnom kell, dolgoznom kell, fáj a torkom, és behozok még egy poharat, hogy növeljem a fejetlenséget, és rádobok még egy pólót a szennyes halom tetejére. Most viszont nem csak látens rend van, nincs összezipelve a szoba, ha a szekrényajtót kinyitom, nem zúdul rám ezerféle, oda nem illő dolog, amit csak úgy bedobáltam, hogy fenntartsam a rend látszatát.
Hogy hogyan csináltam? Találtam magamnak egy elfoglaltságot, ami időigényes, és hogy ne únjam halálra magam, amíg dolgozik a gép, időnként elraktam ezt-azt. Kivittem egy poharat, vagy épp nem cseréltem le az 5 perce behozott tisztát egy másikra, amit elővettem, igyekeztem eltenni, és szép lassan, napról napra egyszer csak rend lett. Magam sem értem, ez nem jellemző, szóval valami káosz biztos történt valahol a világban, csak hogy egyensúlyban legyünk, meg adjunk a harmóni(k)ának.

Álmomban még szóvicceltem is a csónak-csóknak (-nak-nek, érted) párossal, de hogy miért, arra már nem emlékszem.

A héten volt először, nem is tudom mióta, hogy teljesen magamtól mostam fogat, és nem azért, mert a teendő-listámra volt felírva. Igen, a napi dolgokban teljesen életképtelen vagyok, mikor az utcára lépek, mindig lecsekkolom, hogy cipő, nadrág, felső - persze nem akkor kéne, de jobb későn, mint soha -, mert egyszerűen nem emlékszem, hogy tényleg felöltöztem-e. Ugyanígy nem számít, ha látom a fogkefét, vagy a szappant, pedig már a mosogatóhoz raktam ki, hogy kávéfőzés közben (arra persze van eszem!) lássam, de sosem vonok le ezekből következtetéseket, mert észre sem veszem. Pl a cukrot is mindig ugyanoda teszem, mégis minden egyes alkalommal keresgélem. Ciki, nem ciki, ez van, de legalább tudok róla, na meg kezelem is, listával.

A lista. Sokszor próbáltam már összehozni, de az a baj, hogy ha leírom mit kell tennem, akkor is elfelejtem, mert nem nézem meg, ahova leírtam. Ugyanis ha elfelejtem, hogy leírtam valami fontosat valahova, akkor nem is keresem. Filofax mint olyan nem játszik, mindig hordtam magamnál, mert sose vettem ki a táskámból, ergo meg se néztem. Ha mégis kivettem, és írtam bele, elfeledkeztem a műveletről, vagy nemes egyszerűséggel nem raktam vissza. Így vagyok a vásárlós cetlikkel is. Megírom - mit írom! szerkesztem! - a megvásárolandó dolgok sorát, aztán a boltban jövök rá, hogy otthagytam az asztalon. Mindig. Tényleg mindig! Próbálkoztam a telefonba pötyögéssel. De az macerás. A számítógép se jó, mert van amikor napokig be se kapcsolom. Szóval kitoltam magammal, és vettem egy nagy táblát, ami mágneses, meg lehet rá firkálni is jól, ezt feltettem oda, ahol a legjobban zavar, és arra írom rá nagy betűkkel, ami éppen eszembe jut. Napjában ezerszer nézek rá, és bár garancia így sincs semmire, sokkal nagyobb az esélyem arra, hogy megcsinálom/megnézem/megkérdezem azt, amit felírtam rá. Vagy ha megunom, akkor csak letörlöm, hogy ne idegesítsen már tovább :)

Igazából a rend nem 100%-os, mert vasalni kéne, és van még egy doboznyi cuccom, amit még el kellene tenni, de a lakás állapota magamhoz képest kb a csodával határos. Ezt a Vatikán is megerősítette, küldtem nekik képeket.

Az is kiderült, hogy mindegy, hogy jó vagy rossz idő kerekedik, nekem fáj a fejem, elállíthatatlanul, sírva fejfájni viszont nem jó dolog, és napokig morcos vagyok ettől. A legutóbbi viharban meg jól meg is fáztam, mert nekem villámokat kellett filmeznem az esőben, zokni nélkül, és azt még nem is említettem, hogy én félek a viharoktól, és nem szeretem a villámokat sem, szóval itt tényleg készül valami.

A lakásból továbbra sem szívesen lépek ki, bár mikor a héten egyszer lementem tejért, valamikor du/este 7-kor, és már sötétedett rendesen, égtek azok a sárga lámpák az utcában, nem volt tömeg, hűvös levegő terjedt szanaszét, és a fákon a szuicid leveleken már látszott, hogy várják az alkalmat az ugrásra, szóval akkor valahogy feltöltődtem energiával, hirtelen, a kaputól úgy három méterre, és mosolyogtam, és örültem hogy az utcán vagyok, mert jó érzés volt ebben a kirándulóidőben kinn lenni, érezni a levegőt, hallani a szürkületet. Én ellennék úgy, ha csak ősz és tavasz létezne. Szeretem a napsütést, de a meleget nem, a hideget meg szeretném, ha nem fáznék, viszont sokkal jobban bírom, bár nagyon vesés vagyok :/

Aztán még fel is bosszantottak nemrég, de nagyon. Annyira, hogy hirtelen felindulásban inkább csendben maradtam, mert nagyon anyáztam volna, és azt én nem érzem megoldásnak, másokkal ellentétben.

A macskák között a rend és béke és nyugalom teljesen helyreállt, mióta működik az erkély-project, Koki abszolút kinti macska, csak néha jön be aludni, de azóta, hogy megmutattam neki, hogy felmászhat a kis lábtartóra, azon alszik inkább, és csak ritkán jár be. Általában ilyenkor méltatlankodik valamin, vagy az alom minőségén, vagy a galambfelhozatalon, esetleg hogy 2 órája nem simogattam meg. Ilyenkor üzletelünk, én megsimogatom, ha ő cuki, és akkor mindenkinek jó. Prücsök továbbra is a nyakamon lóg, de neki is bejön ez a bigbrother-feeling, hogy megkukkolhatja a kukásautót, amire mindig is nagyon rá volt kattanva, vagy beleshet a szomszéd irodába, meg kihallgathatja a szomszédokat. De amúgy továbbra is lábnál-kéznél-hajnál van. Szeretem.

*A sok alvás az relatív, mert egyben sosem tudok 2-3 óránál többet aludni, sőt, szerintem átlag óránként ébredek fel. Mászkálok, eszek, iszok, macskát simogatok, kapcsolgatom a tv-t, olvasok, aztán folytatom. Amikor kidőlök, akkor az első lefekvés és az utolsó felkelés közötti időtartam nő meg 6 óráról mondjuk 12-18-ra. Szóval kipihent nem leszek, viszont krva sok időt elbszok. :(

Nem tudom, miért érint meg ennyire. Szomorú vagyok.

Volt ma is..