Fényes délután van. Sietősen csapom be magam mögött a kaput. Végre vége a mai mókuskeréknek! Sétálgatok még egy kicsit az őszillatú városban, átvágok majd a parkon és kis kerülővel térek haza. Kenyeret kell vennem, benézek a kisboltba is a sarkon.

Megállok a zebránál, piros a lámpa. Egy görnyedt, bűzös alak vágtat el mellettem, kis híján elüti egy autó. Morog valamit, elkapom még a felháborodott tekintetét, de már rohan is tovább. Én azért megvárom a zöldet, nem sietek sehova, szép az idő.

A fákat egyesével üdvözlöm. Sárguló Juhar! Gyönyörű leszel két hét múlva! Megsimogatom a törzsét, nekidőlök úgy, hogy látóteremben csak a park legyen, ujjaim hegyével a barázdákba túrok, tenyerem és egész hátam szinte a fának szorul. Egy hangya se férne közénk, ez a perc a miénk. Szeretném befőttesüvegbe zárni a pillanatot, ahogy magamba szívom a délutánt, ahogy hallom a napsütést, ahogy harapom a tiszta levegőt, ahogy a méregzöld beteríti a szemem és ahogy a madarak hangja játszik édes dalt legbelsőbb középvonalam húrján. Csak egy perc. Egyetlen, mindent eltűntető, nyugtató perc. Nem létezik senki más a világon, csak én, és nem létezik a világ sem, csak a park.

Beszűkülő tudatom lassan magához tér, kiteljesedik. Újra érzékelem a külvilágot, és a hozzátartozó alakot pár méterrel tőlem, velem szemben. Néz. Szája bal sarka mosolyog, szeme cinkosan csillan felém. Fejébe húzza kalapját, és eltűnik a hosszú kabátjával együtt.

Ideje hazamenni. Ráérősen, mosolyogva dobálom előre a lábaimat, kezeim a zsebemben kutakodnak apró után. Hiába, mert a sarki bolt zárva. Tanácstalanul meredek be az üzletbe még pár másodpercig, aztán a szomszéd kapu felé veszem az irányt.
A kovácsoltvasat jobb vállammal betolom és hagyom becsapódni. Már az elsőn vagyok, mikor a fémes csattanás végigrobog a lépcsőkön. Bizsergeti a talpamat. A másodikra érve már húzom elő a kulcsomat, kinyitom a bordó faajtót, majd bezárom magam mögött.

Ledobom a cipőm még az előszobában, aztán szép lassan mindent lerántok magamról, és beállok a tus alá. A zuhanyfüggöny néha belibben egy láthatatlan, apró szellőtől, és a lábamhoz tapad. Lilás víz zúdul le a fejemről, a fekete hajfesték nem túl ragaszkodó. A sampon és a tusfürdő habjai véletlenszerűen csorognak végig rajtam.
Kicsit sem felfrissülve csavarom magam a törülközőkbe. Álmos vagyok. Talán ma kialszom végre magam. Letörlöm a maradék vizet is magamról, bebújok az ágyba, a takarót az államig húzom. Még látom a szekrényajtót rezegni az utcában elhúzó villamostól, és már el is nyom az álom.

Reggel felkelek, és kezdődik elölről a mókuskerék.

...

Éjjel van. Sietősen csapom be magam mögött a kaput. Végre vége a mai mókuskeréknek! Sétálgatok még egy kicsit az őszillatú városban, átvágok majd a parkon és kis kerülővel térek haza. Kenyeret kell vennem, benézek a kisboltba is a sarkon.

Megállok a zebránál, piros a lámpa. Egy vadállatként bűzlő alak rohan el mellettem, kis híján elüti egy autó. Elkapom sárga tekintetét és agyarának morgó villanását, de már rohan is tovább. Én azért megvárom a zöldet, nem sietek sehova, szép az este.

A fákat egyesével üdvözlöm. Sárguló Juhar! Gyönyörű leszel két hét múlva! Megsimogatom az érintésemtől életre kelő törzsét, nekidőlök úgy, hogy látóteremben csak a park legyen, ujjaim hegyével a barázdákba túrok, tenyerem és egész hátam szinte a fának szorul. Az kéregujjaival körbefon, és szinte magába húz. Ráfonódik a törzsét érintő kezemre, felszalad az arcomig, a bőröm alá fúrva magát végigfut az ereimen. Együtt lüktet ember és fa. Szeretnénk befőttesüvegbe zárni a pillanatot, ahogy magunkba szívjuk az estét, ahogy halljuk a hold fényét, ahogy harapdáljuk egymás rostjait, ahogy fonalaival beteríti a szemem és ahogy tövünkben a varjú csőrének csontot koppantó hangja érdes dalt játszik középvonalunk fás húrján. Csak egy perc. Egyetlen, mindent megteremtő, örökkévaló perc. A világ beköltözik a fejembe, nem létezem már, csak a világ létezik a szemem mögött.

Kitáguló tudatomat lassan visszaszerzem, újra érzékelem magamat, és az engem figyelő alakot pár méterrel előttem. A juhar gyengéden ereszt el, kéreginait rugalmasan húzza vissza. A férfi sápadtan néz rám, onnan küld felém félmosolyt. Cinkosan felém csillanó szemében érzem a vér fémes ízét.  Fejébe húzza kalapját, úgy tűnik el egyik pillanatról a másikra.

Ideje hazamenni. Idegesen dobálom előre a lábaimat, kezeim a zsebemben kutakodnak apró után. Hiába, mert a sarki bolt zárva. Tanácstalanul meredek be az üzletbe pár másodpercig.  Az üvegajtó mögül egy árny bámul vissza rám. A körvonal nélküli, sötét torzó egyenesen a szemembe néz. Talán a felismerés fényét keresi. Csalódott.
A szomszéd kapu felé veszem az irányt. A kovácsoltvasat jobb vállammal betolom, nem törődöm a nyílásban álló alakkal, hagyom rácsapódni. Már az elsőn vagyok, mikor fémes csattanással hullik szét a test apró darabokra. Részei végigrobognak a lépcsőn, bosszúszomjasan marnak a lábamba. A másodikra érve már húzom elő a kulcsomat, kinyitom a bordó faajtót, majd bezárom magam mögött.

Ledobom a cipőm még az előszobában, aztán szép lassan mindent lerántok magamról, és beállok a tus alá. A zuhanyfüggöny a lábamhoz tapad. Túloldalán egy kéz körvonalazódik. A műanyagon keresztül halad lassan a térdemtől a bokámig. Vörös víz zúdul le a fejemről, a vér nem túl ragaszkodó. A sampon és a tusfürdő habjait a simogató végtag tulajdonosa rendezi el rajtam.
Kicsit sem felfrissülve csavarom magam a törülközőkbe. Álmos vagyok. Ma sem alszom ki magam. Letörlöm a maradék vizet is magamról, bebújok az ágyba, a takarót az államig húzom. A huzat nyílásából kikúszó fekete árnyat ütemesen lélegzem be.
Még látom a szekrényajtót rezegni. Az egyre táguló résen át egy véres szempár figyeli ébrenlétemet.

Reggel elalszom, és kezdődik elölről a mókuskerék.

 

A sötétség nem hazudik. Láthatóvá teszi a dolgok valódi énjét, amit a fény megváltoztat és eltorzít.  A nappal: tetszhalál, az éjjel: élet.