Ez a dolog jó is, meg nem is. Jó akkor, ha olyan feladattal nézek szembe, ami érdekel, legalább egy kicsit, és rossz akkor, amikor nagyon nem érdekel a téma, de mégis meg kell csinálni, vagy épp tanulni. Hiába van meg a magamhoz való eszem, néha még több is, simán képes lennék megbukni bármikor bármiből.
A tanulás vagy kínszenvedés volt, vagy.. vagy nem is létezett. Két lehetőség van: ha érdekel valami, egyszerűen NEM KELL tanulni, mert szivacsként felszívom a tudást, és ott van, egyszer csak létezik bennem, nem kell vele foglalkozni, időt és energiát pazarolni rá - ha viszont nem érdekel, vagy jobb esetben csak nem értem, akkor egyszerűen nem vagyok képes megtanulni. Ha nem értem, az azért jobb eset, mert ha megértem, akkor lehet, hogy érdekessé válik a dolog, szóval van még esély :)
Így aztán matekból nem sűrűn volt problémám, vagy számítástechnikából (abból fel is mentettek az esti suliban, csak beírták az ötöst:) De irodalom? Történelem?? Ki mit gondolt, mikor a verset írta, vagy épp ki miért harcol?? Ezek olyan dolgok, amiket én nem fogok fel, emberekkel kapcsolatos, az meg bonyolult.
Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelnének ezek, csak épp úgy, ahogy a suliban tanították, vagy ahogy a tankönyvekben van, egyszerűen nem izgatott. De pl mikor nemrég elolvastam egy könyvet a kódfejtésről, hogyan alakult ki, hogyan fejlődött onnan, hogy valaki a fejére iratott egy szöveget, aztán ránövesztette a haját, egészen az enigmáig, többet tanultam a történelemből, mint az iskolában összesen.
Sokan nem hiszik el, hogy képtelen vagyok magolni, vagy beseggelni bármilyen anyagot. Pedig igaz. Ülhetek felette órákon át, nem megy. Elolvasok 3 szót, felnézek, hogy elmondjam magamtól, és már akkor nincs a fejemben. Mintha az érdektelen információk csak a szememig tudnának elhatolni, tovább nem, onnan aztán gyorsan lepattannak, és menekülnek, ki merre lát :)
Ennek ellenére mégsem álltam mindenből bukásra. Hogyan? Csak és kizárólag a fantáziám segített.* A versek terén sajnos nem sokat , talán az egyetlen, ami igazán tetszett (a megtanulandók közül) az az ómagyar Mária siralom volt, hát az valami csudaszép.. A költők, írók élete hidegen hagyott általában, nem is tudok róluk semmit a mai napig, szégyen, de versből sem tudok sokat, de még óvodai mondókából sem (annál több angol gyerekdalt tudok fejből, dallammal:), az olvasónaplókkal nem volt gond, mert fogalmazni tudtam, ha nem érdekelt, átfogalmaztam, amit a könyvek írtak a témáról, de szerencsére volt pár gyöngyszem, amit szerettem (Az ember tragédiája, Az ifjú Werther...)..
*Igen, kimaradt a lényeg. A fantáziával voltam képes legalább kicsit érdekessé tenni a dolgot, elképzeltem, ahogy egyetlen nőként beálltam a spártai seregbe - de még így is nagyon nagyon nehéz volt...
A történelem az kész szenvedés volt. Nem értettem, nem fogtam fel. Az őskor még tetszett, egyszerű volt és logikus, utána viszont elvesztettem a fonalat, és még mindig nincs meg :) Persze, ha máshogy tálalták volna, biztos többet tudnék belőle. Egyetlen téma érdekelt igazán: a felfedezések. De arról meg nem tanultunk:) Van sok történelmi könyvem, pl a történelem legnagyobb perei, vagy a legnagyobb járványok, vagy épp a Rettentő Töri sorozat :) - ezek izgi dolgok, érdekesek, de az iskolai tananyag halálosan unalmas volt. Az évszámokat mind tudtam, csak a hozzájuk csatlakozó eseményeket nem. Persze azért sikerült megtanulnom a két világháború évszámait (a napokat már nem), tudom még, hogy a 48-as szabadságharc 1848-ban és környékén volt, ezen kívül viszont nem sokat. Tudom, hogy 1351-ben sokminden történt, és az egyetlen biztos szám az, az 1777, a saratogai győzelem, de nem tudom, hogy ki győzött, csak azt, hogy a szám illik a névhez, ugyanaz a színe, a sivatagra emékeztet: forró, homokos, rezgő levegős, sárgásbarna érzet. Ennyi.
Földrajból majdnem megbuktam középiskolában, sőt, egyszer majdnem elájultam (csak azért nem sikerült, mert hamarabb leültem), mikor Budapest agglomerációjából kellett volna felelnem. A felelés mondjuk mindig kikapcsolta az agyam:)
A nyelvek mindig mentek, szerencsére, mivel azok általában logikusak, és sokmindent elég csak érezni belőle. A reál tudományokkal is szerencsém volt, minden, ami logikus, azzal volt esélyem.
A legtöbbet azonban mégis a mérlegképes tanfolyamon szenvedtem. Nem is lesz már meg, de erről majd még később beszélek, hogy miért is nem. Az ilyen tanfolyammal az a baj, legalábbis nekem az volt a bajom, hogy én már évek óta könyveltem, mire eljutottam a tanfolyamra, és nem bírtam összeegyeztetni, hogy amit tanulunk, az teljesen különbözik az élettől, az meg pláne elrettentő volt, mikor én mondtam a tanárnak újat :)
Sokáig gondolkodtam egyetemi tanulmányokon, de mint minden iskolával, itt is az a gond, hogy hiába érdekelne valami, mellette érdektelen tárgyakat is kéne tanulni, és ha azokból elbukok, akkor cseszhetem az egészet, mindezt több évig, drágáért. Még nem találtam meg azt, ami tényleg, annyira lekötne és érdekelne, hogy ezt be merjem vállalni. Pedig az alkalmazott matematikus szak nagyon tetszett :) És ez már nem általános iskola, hogy kötelező legyen, és nem középiskola, hogy ezen "múljon minden", így csak és kizárólag az érdeklődés az egyetlen mozgató erőm. Nehéz ügy.
Igaz, nem a bipolárisok privilégiuma az, hogy az érdeklődés sokat segít a tanulásban, vagy a munkában, de én ezt ennél szélsőségesebben éltem meg, vagy mindent tudtam, tanulás nélkül, vagy vért izzadtam, mire valamit legalább a dolgozat idejére megtanultam.
Ehhe, eszembe jutott egy bioszdoga, amikor az inzulinról kellett volna írni. Semmit nem tudtam róla, de az adrenalinról igen. Odaírtam, hogy ellentétesen működik, és aztán az adrenalinról beszéltem. Így is ötös lett. Az osztálytársak meg utáltak, mert dolgozat alatt nem akartam segíteni, mivel hogy nem tudom a témát, és mégis ötös lett. Varrjatok erre gombot :)
Csacsogunk