1.

Hogy egy bipoláris ember koncentrálni tudjon, kulcsfontosságú a szenvedély megléte. Ha valami igazán érdekeset találunk, és akarunk is vele foglalkozni, megjelenik a szenvedély fénye a szemünkben, ami aztán simán átvált a legendás hypomániába.
A hypománia igazából óriási előny számunkra, és a világ legsikeresebb emberei közül is sokan ennek köszönhetik amit elértek. Lehetővé teszi, hogy könnyedén oldjunk meg bonyolult problémákat, és megsokszorozza az energiánkat, ami a feladathoz szükséges.

Nézzük csak, ez mit jelent nálam, nekem:

Igen, a hipománia méltán legendás. Hogy mitől? Mert képesek vagyunk úgy belevetni magunkat dolgokba, hogy minden más igény és szükség eltörpül mellette, huszadrangú lesz: alvás, evés, ivás, fésülködés, fürdés, átöltözés, rendrakás, minden, minden lényegtelenné válik, nem létezik, csak és kizárólag a feladat (ami nem is biztos, hogy igazi feladat, de attól még úgy értelmezi az agyunk.) A prioritások átrendeződnek. Az idő megszűnik létezni, ezért is könnyű elfeledkezni az alapvető dolgokról: elvagyunk szépen, és mire feleszmélünk, átkozottul éhesek vagyunk, aztán észrevesszük hogy büdösek is, kócosak is, és a végén kiderül, hogy négy napig ültünk a gép előtt folyamatosan, belebonyolódva valamibe, hétfő délután helyett szombat hajnal van, minden tagunk elgémberedett, felpuffadt, a fejünket se tudjuk elfordítani se, mert már beállt egy irányba, a derekunkról nem is beszélve, és a macska csak azért nem halt éhen, mert erélyesen szól, hogy adjálenni. De a hólyagunknak nincs hangja, ahogy a gyomrunknak sem (nem, a morgás nem elég), és semmi másnak, az érzés pedig kevés, én már kialakítottam a vakvezetőkutya-hólyagot, 16 órán keresztül is vissza tudom tartani :)

Konkrétabban?

Aki ismer, az tudja, mennyit dolgoztam a legutóbbi melóhelyemen. Az már nem mindenkinek volt tiszta, de a többségnek igen, hogy volt, hogy egy évig 22 óráztam minden áldott nap. Igen, tényleg. Amikor úgy talán két éve  olvastam a hírt, hogy egy román könyvvizsgáló a napi 14-16 óra melóba két hét alatt belehalt, rögtön kicsusszant a számon, hogy "kezdő", és amúgy is volt baj a szívével.
Hogy bírtam én ezt ki?  Lila gőzöm sincs róla, és szerintem nem tudnám megismételni. Hogy nézett ki egy napom? Hát kezdődött (=folytatódott) az irodában, a Népligetnél (könyvelőiroda), aztán éjjel, ha én voltam a soros, áthúztam a Blahára a régi lakáshoz kutyát sétáltatni, mert anyu elköltözött a férjhez, én meg olyan albiban laktam, ahova nem tudtam magammal vinni. Etetés, itatás, séta, kis játék, sziakutya. Onnan loholás haza, a Lehel térhez, majd vagy vissza a Népligetre, vagy vissza a Blahára, a kihelyezett melóhelyre (igazából az volt a legutolsó helyem). Ilyen körforgalomban éltem. Közben költöztem is, Jászairól a Hungára-Thököly sarkára, de oda már jött a kutya is, egy ideiglenes lakótárs is, aki nagyon megkönnyítette a dolgom (a későbbi lakótárs is!:)
   Szóval a 22 óra nem 100% munka volt, mert időnként hazamentem macskát etetni-simogatni, váltóruhát magamhoz venni, vagy épp gyorsan letusolni-átöltözni, és irány vissza. Nem véletlen, hogy a lakásban az asztal és a plafon között egy kétméteres pókháló szövődött valahogy :D
   Az egy éves időszak vége felé volt egy 60 órás munkanapom is, mérleg idején, ugyanabban a ruhában ültem végig ezt az időt, 250%-on tombolva, és végig abszolút észnél voltam (mármint persze hülye voltam a végére már, de a melót jól végeztem:). Munkában azt hiszem, ez a legtöbb egyhuzamban, de ébrenlétben vhol 70 fölött vagyok, nem emlékszem pontosan. Az egy év után a helyzet nem sokban javult, szinte az irodában éltem (a szekrényben, az iratok között volt mindig pár adag instant krumplipüré, egy tojásfőző, meg a fogkefém - ha ez mond valamit:)
   Hogy mit nyertem az ügyön? Hát.. megtanultam asztalra dőlve, görgős széken aludni. Nem semmi! (Főleg napi max 2 órában:)

Ami az egészhez tényleg kell, az az érdeklődés. Nekem anélkül nem megy, még a legegyszerűbb feladat sem. A munkámat szerettem, izgalmas dolog a hibakeresés, lenyűgöznek a számok, szóval ezért is tudtam annyira hajtani. Az érdeklődés megléte azonban nem elég, hosszútávon is fenn kell tartani valahogy, vagy legalább addig, amíg el nem intézzük a dolgunkat. Mivel én kevert vagyok, ez a legnehezebb feladat nekem, mert pár percenként meggondolom magam, hogy amit csinálok, az mégiscsak hülyeség, nem érdekes, és képes vagyok 4 órás munkát kidobni, a vége előtt tíz perccel, mert akkor jön rám az ötperc. Ilyenkor érdemes felállni, sétálni, macskával játszani, enni, filmet nézni, mert lehet, hogy további egy órát elbaszok tök feleslegesen, de legalább megmarad, amit csináltam, amibe időt és energiát és szellemi tőkét fektettem, és folytatom-befejezem akkor, amikor megint úgy gondolom, hogy arra érdemes.* Az meg nem számít, hogy a mobilom már a földön négy napja, nem veszem fel, mert nem szerepel a prioritási listám első száz helyén... látom, érzékelem, felfogom, tudom hogy logikus lenne felvenni, és hasznom is lenne belőle, mert rend lenne, de mégsem fontos, nem érdekes.. és ami nem érdekes, az nem létezik:)

Mióta nem dolgozom, nehezebb, de szerencse, hogy a filmekért odavagyok. Ezért tudtam megnézni együltő helyben év végén a Smallville összes addigi részét, ami 174 epizódot jelentett akkor. És mivel semmit nem lehet csak 100%-kal csinálni, ezért még az olyanokra is tudtam figyelni, hogy jéé, Clark pajesza megnőtt a jelenet közben!

*Ez nálam akkor van, amikor nem munkával foglalkozom, mivel a munka számomra szent és sérthetetlen (lehet kövezni), és az mindig hasznos és fontos, szóval a kevertségem azokban az esetekben jön elő, mikor valamit hobbiszinten csinálok, esetleg blogot írnék, vagy nekikezdek egy film"kritikának" (igen, ezért sincs hónapok óta bejegyzés a szemrevalón:)..