Mikor a két Maya-mayi leányt nővéreik felvitték az égbe, Wurrunna magára maradt. Sehogyan sem tudta visszaszerezni két feleségét, egymagában folytatta hát vándorútját. Már jó messzire ért Nerangledooltól, ahonnan elindult. Útjában elhaladt Yaraa:nba és Narine mellett, s maga mögött hagyta a homokbuckás Nindeegooleet is, innen ment egykor az eer-moona:n törzs (vagyis a hosszúfogúak) Noondooba.

Víz partjára ért és letáborozott. Egyszer csak valami furcsa teremtményt lát közeledni: teste-feje kutyáé, lába asszonyláb, s rövid farkat hord. Jó magasra felugrott a levegőbe, míg  Wurrunnához közeledett, s különös, sipító-süvítő zajt hallatott.
- Hát ez meg miféle jószág? - kérdezte magában Wurrunna. Mikor már egészen közel volt, azt mondta Wurrunna: - Bizonyosan az eer-moona:n törzsből való, talán afféle kutyakölyök, amilyet Baiame hagyott Noondooban - már sokszor hallottam róla.
Rákiáltott hát:
- Hol a gazdád? - mivel kíváncsi volt rá, tudja-e a furcsa jószág, merre jár Baiame.

Az eer-moona:n válaszként prüszkölő, sivító hangot hallatott, amit Wurrunna már hallott az előbb is. Wurrunna újból szólította:
- Mi az, itthagyott a gazdád? - Ismét csak prüszkölő, sivító hang szakadozott ki a száján, aztán valami fütyülésféle:
- Fürr, fürr.
- Igaz, hogy örökre elment?
- Fürr, fürr - jött ismét a válasz. Wurrunna felállt és távozást intett az eer-moona:nnak.
- Eredj - szólt hozzá. - Elég volt ebből. Nem akarlak többé látni, hisz nem tudsz semmit Baiaméról.

Baiame nevének hallatára az eer-moona:n megugrott és megint csak ezt mondta:
- Fürr, fürr. - S azzal el is tűnt, visszabújt a homokbuckák alá. Wurrunna már régen hallotta, hogy az egész furcsa falka ott tanyázik, hatalmas barlangokban, ahova minden vándort bezárnak, akit sikerül becsalogatni a barlangba. Semmitől sem félnek, csak Baiame nevének említésétől. Wurrunna nem akarta megkockáztatni, hogy még egyszer találkozzék vele, így hát elsietett Dunger felé.

Napokon át vándorolt tovább és tovább, mígnem elérkezett Doogooberre, a tenger partjára. Meglátva a roppant nagy vizet maga előtt, egyszerre szomjas lett, sietve levitte hát kis fatálját, hogy telemerje és igyék.
- Huh! - kiáltott, miután egy kortyot nyelt belőle, és érezte furcsa ízét. - Huh! Boodha! Boodha! Só! Só! - mondta, amint a maradékot undorodva kiköpte. Azt hitte, a fehér hab sós csak, ezért hát kezével letisztította a habot, ismét megmerítette a binguit és megint belekóstolt.
- Huh! Boodha! Boodha! Szomjas vagyok. Vissza kell térnem a vízgödörhöz és ott innom.

De mielőtt elment volna, nézte-nézte a tengert, ameddig csak a tekintete elért. Miféle árvíz lehet ez? Sehol egy fa, sehol egy mirria-bokor, és az íze sós. Nem is olyan, mint az árvíz. Olyan, akár Goongulla, az ég, fehér felhőivel. De ha a felhők mozognak, az ég marad, itt meg ez is, az is mozog, és bizony ember még sohasem kóstolt ilyet.
Csodálkozva ment vissza a vízgödörhöz és csillapította szomját. Két opossumot is megölt és megnyúzta őket, hogy bőrükből vizes tömlőket készíthessen.
Éjjel, messze a tengertől és háborgó zajától, letáborozott, de ott is hallotta a tenger zúgását, mert a szél föltámadt, de nem tudta, honnan jő a zaj.

Másnap reggel még egyszer elment a furcsa vízhez, gondolta, most talán megpillantja a túlsó partot. A közelben meglátott egy magas fát, fölmászott rá és hosszan kémlelte a tengert, fák és föld után kutatott a messzi láthatáron. De csak vizet látott, haragos, sötét vizet.
- Bizonyosan vihart hordoz magában. Ez biztosan a Dooloomaik, a mennydörgés és az üvöltő szelek tábora - mondta Wurrunna, amint a tenger haragos dübörgését hallgatta. - Ezt hallhattam én az éjszaka. Látta aztán Wurrunna, hogy emelkedik a tenger színe, vad hullámok űzik egymást, dühös morajjal csapódnak a parthoz meg vissza, hogy aztán annál magasabbra csapjanak ismét. Így szólt akkor Wurrunna:
- Wunda lakik benne, s az életemre tör. Felmászom a hegyre, onnan jobban láthatom.

Hanem bizony hiába mászott fel a hegyre Wurrunna, nem látott mást, csak a különös víztömeget, vizet csak, ameddig ellátott. Lement hát a hegyoldalon, vissza a vízgödörhöz, ahova az opossum-bőröket akasztotta száradni. Gyorsan víztömlőket készített belőlük. Megvárta, míg a rejtelmes víz olyan nyugodt nem lett, ahogy először látta, akkor lement és megtöltötte a tömlőket. Aztán fölszedett néhány kagylót, hogy magával vigye. Egyenesen törzséhez akart visszatérni és elmondani, mit látott: magával vitte a tömlőket, hogy megízleljék a furcsa vizet, így elhiszik, hogy igazat beszél.

Az úton visszafelé egy agg daennal találkozott. Wurrunna gondolta, talán tud valamit az ismeretlen vízről és dübörgő hangjáról. Az öreg wirrinun meghallgatta Wurrunna történetét, megkóstolta a vizet és aztán kiköpte. Sokáig ült csendben. Majd így szólt:
- Bizonyos, hogy nagyapáink igazat mondtak, mikor gyermekeiknek elmesélték: a hegyen túl víz terül el, nagyobb, mint amekkorát ember szeme valaha is látott, víz, amely töméntelen veszélyt tartogat az embernek, követi a partig s ha nem érheti el, dühöng a sok szörny, amely a vízben él. Azt mondják, nagyobbak ezek és veszedelmesebbek, mint a kurriák. Láttál-e ilyeneket?
- Vizet láttam csak, semmi mást - mondta Wurrunna. - Sós víz van arra mindenütt. De hallottam a szörnyek hangját: ráparancsoltak a vízre, hogy sodorjon el engem, és süvöltöttek dühükben, mikor elmentem onnan. Sietek vissza törzsemhez, elmondom, amit láttam és hallottam.

Mielőtt elment, az öreg wirinunnak adott a sós vízből, hogy törzse is megízlelhesse. Egy kagylót is adott, egyikét azoknak, melyeket a tengerparton szedett. Ez a kagyló később sok viszályt okozott, egyik törzs a másiktól akarta elvenni. A legöregebb wirinun a nagy korroborikon viselte. Mikor már sok nemzedék halt el, az egyik wirinun, akinek tulajdonába került, biztonság okáért eldugta egy szellemfába. Meghalt, de a kagyló miatt még ma is harcok folynak. Vannak törzsek, amelyek meg akarják szerezni, más törzsek pedig védelmezik. Hazafelé néha-néha meg kellett állnia Wurrunnának, hogy új tömlőket készítsen a sós víznek, mert a régiek kilyukadtak. Végül csak elért Nerangledoolig, a vízből még maradt annyi,  hogy a törzs vénei megízlelhették.

Senki sem tudta, hol-merre járt, és azt sem tudták elképzelni, milyen lehet az a víz, mely nagyobb, mint az összes vadászterület együttvéve. Ha idegen jött a táborba, elvezették Wurrunnához, hogy meghallgassa: mi volt, ami őt útjáról visszatérítette. Wurrunna élménye csakhamar hagyománnyá vált, mert ő már nem élt sokáig.
Azzal, hogy elhagyta saját vadászterületét, megsértette Baiame törvényeit, így hát sok idővel nem is élhette túl visszatértét. De távoli utazása oly híressé tette, hogy halálakor egy hullócsillag suhant át az égen, s a csillagot dördülés követte, így adva tudtára a távoli törzseknek: egy nagy lélek hagyta el a földet.

Nemzedékről nemzedékre szállt Wurrunna vándorlásának és tapasztalatainak története, a nagy korroborik alkalmával körbe hordozták a kagylót, amit még ő hozott el a nagy víztől. Nagy sokára Wundák, fehér ördögök (ahogy az első fehéreket a daenok nevezték) jöttek az országba és a régi regét bebizonyították azok a fekete fiúk, akik Gundabluiból lehajtották a csordát Mulubinbába.

S íme: nagy-nagy vizet láttak ott, rajta fehér felhők úsztak. Hallhatták mormolását, ordítását, meg is rémültek tőle, de egyikük kíváncsibb volt a többinél és így szólt:
- Menjünk, kóstoljuk meg. Ha sós lesz, igazat mondtak a vének Wurrunna tapasztalatairól.
Megkóstolták: sós volt az íze.
- Igaz - szólottak - olyan ez, amilyennek mondták. Majd elmeséljük, hogy mi is láttuk és meg is kóstoltuk. Viszünk ezekből a wa-ahokból is, és viseljük majd a korroborin.
Vissza is mentek a törzshöz, és kagylókat is vittek, hogy bizonyítsák, amit láttak.