2.

A stressz - azon kívül, hogy rossz dolog és nem szeressük - kiválthatja a bipoláris szakaszok váltakozását (vagy épp felerősíti a tüneteket). A reggeli testmozgás viszont csökkenti a stresszt, és kitarthat akár egész napra. Ha azt szeretnénk, hogy a közelünkben lévő bipoláris egyén (alkalmazott, barát, házastárs) a nap nagy részében nyugis legyen, győződjünk meg arról, hogy reggel eleget mozgott, ugyanis a bipolárisoknak az átlagosnál jóval nagyobb az energiaszintjük és -igényük, így mindenképpen többet KELL mozogniuk, mint másoknak.
Ha segíteni szeretnénk egy bipolárisnak, akinek alacsony energiájú közegben kell túlélnie a napot (osztályterem, iroda..), a legjobb amit tehetünk, ha lehetőséget adunk neki (mint főnök, tanár..) a fölös energia levezetésére, minél korábban a nap folyamán. Egy jó kis edzés után jóval nyugodtabbak leszünk, akár egész nap, valamint jobban tudunk koncentrálni a feladatunkra, valamint a hangulatunk is könnyebben kezelhetővé válik.

(A kék dőltek az én hozzáfűzéseim, különben nem lett volna teljesen érthető.)

Az ugye elég egyértelmű, hogy a mozgás jót tesz a stressz ellen, és a téli depresszió otthoni kezeléséhez is nagyon ajánlják. Egy bipolárisnak azonban a stressz, vagyis a mindennapos feszültség fokozottan veszélyes, mivel könnyebben átbillenünk egyik szakaszból a másikba. Nálam általában a hypomániás részt erősíti fel, képes vagyok túlpörögni, a végén már remegek, mint drogos a következő adagjáért, nem tudok beszélni rendesen, csak mint egy részeg, semmi másra nem vagyok képes, csak remegni, de úgy, hogy hányingerem lesz a végén, mert a gyomrom nem bírja az impulzust. Komolyan, mint egy koffeintúladagolás, úgy hat a nagy, vagy a hosszútávú stressz, legalábbis rám.

A mozgásigény.. hát.. akivel dolgoztam már egy helyen, az tudja, hogy általában délután 4-kor, mikor bebootolt végre az agyam, elkezdtem irodáról irodára járni, beugrottam a szoba közepére, ha ment a rádió, előadtam rá egy magánszámot, majd a hazamenetel előtti percekre még felráztam a kollégákat, sokszor szó szerint, a vállukat megragadva, miközben egy helyben ugráltam föl-le és azt kántáltam, hogy: "Munkára fel! A munka nemesít! Már csak pár percet kell kibírni! Mosolyooogj!", vagy valami hasonlót. Az egyhelyben ugrálás állandó tényező volt nálam, ebéd után a refluxom miatt sokszor jártam pórul így :)

És igen, hiába tudok napokig egy helyben ülni és dolgozni, a stressz (ami amúgy lehet jótékony stressz is, mert teher alatt nő a pálma ugye) miatt csak egyre több napig nem bírok aludni (remegve nem nagyon lehet), és volt már, mikor kényszercselekvések alakultak ki nálam. Éjjelenként át KELL rendezni a szobámat, minden nap, olyan izmaim lettek pár hét múlva a teli könyvespolcok többszöri átrendezésétől, hogy Rambo elbújhatott volna mögöttem. Akkoriban kezeltek aztán az insomniámmal, amikor egy héten max 2-3x2-3 órát aludtam, amikor már fizikailag nem bírta a testem az iszonyat tombolást, és kész, összezuhantam, de pár óra múlva már fenn kuvikoltam, hogy naaa csináljuuunk valamiiit, mintha fegyverrel fenyegettek volna, hogy ha nem teszem, akkor baj lesz, kb úgy álltam neki ezerféle dolognak.

Szóval igen, a fárasztó edzés fontos, hogy fizikailag le tudjunk fáradni  és az agyunk is jobban működjön. Ezt amúgy biztosan sokan tapasztaltátok már, hogy ilyenkor  tök jól működik az agy, ez sem újdonság, de egy bipolárisnak ez fokozottan fontos, hogy hosszútávon jól tudjon működni, és akár egy közösségbe is jobban be tudjon illeszkedni (nem túl vonzó, ha vki egyszer csak elkezd ugrálni az orrod előtt:)

Az egyetlen dolog, amire nem vennék mérget, az a reggeli időpont. Persze ha egy bipoláris 24 órás napokkal él, és normális időbeosztással, mint a többi ember, akkor a reggel a legjobb időpont, de én még nem találtam meg, hogy mikor lenne ideális, bár tény, hogy általában 4-kor jön ez rám, vagy reggel, vagy délután. Még jó, hogy van ilyen miniugróasztalom, azon lehet tombolni. Azt nem tudom mondjuk, hogy a szomszéd mennyire hallja át, mikor a californian dreams bömböl hajnali 4kor, de igazából letojom, majd átjön, ha nem tetszik neki :)))

Még valami. Mivel én nem 24 órás napokat élek (munka nélkül megtehetem - sajnos), hanem úgy kb 30-ast, vagyis 20-24 óra ébrenlét, és 6-10 óra alvás (bár 6-8nál ha többet sikerül, akkor általában 3 napig alszom) - fura, de minél többet vagyok ébren, annál kevesebb alvás kell, egy átlag 30 órás ébrenlét után elég egy olyan 4 órás alvás, és kilök az ágy  - ja igen, na szóval én nem sokat edzek, néha egy kis felülés, meg pár perc tombolás a 4 órás időszakban, de ha mondjuk eljutnék végre az edzőterembe (=nem sajnálnám rá a pénzt), és rendesen lefárasztanám magam, biztos vagyok benne, hogy be tudnék állni a 24 órás rendszerbe, sőt, sikerülne egy átlagos napirend szerint is élnem.  Úgyhogy egyre többet gondolkodom a nyüves edzőtermen, mert fontos lenne, de tényleg sajnálom rá a pénzt, itthon viszont nem tudok edzeni úgy, hogy tényleg kifáradjak, itthon sajnálom rá az időt (nem mintha fontosabbat csinálnék amúgy helyette.:)

Szóval a lényege a dolognak, hogy akármit is mond a bipoláris ismerősünk, igenis minden nap mozognia kell, rendesen, különben a káosz üti fel a fejét, meg az agresszió (igen, hajlamosak vagyunk rá, nagyon is), a munkaképtelenség, a szétszórtság, a nemalvás, és a helybenugrálás a legidétlenebb időpontokban vagy helyen, pl bevásárlóközpontban, a kinézett cipők között.. pff..

Ezek a képek úgy kettő vagy három éve készültek, mérlegidőszakban, amikor már többet voltam otthon, de nem sokkal kevesebbet dolgoztam. Az alábbi állapot úgy kb egy nap alatt kialakul, ennek köszönhető a konszolidált rendetlenség. Úgy egy hét alatt jut el odáig a helyzet, hogy a szennyes ruhától és edényektől közlekedni sem lehet már, meg a többi kólásflakontól, csokispapírtól stb. Még jó, hogy időnként rámtör a takarítási láz, és kb húsz perc alatt összezippelek egy fain rendet, és kezdhetem újra az egészet:)

(Csak klikk, új ablakban megnyílik rendes méretben.)

Visszatérve erre.

Ez a dolog jó is, meg nem is. Jó akkor, ha olyan feladattal nézek szembe, ami érdekel, legalább egy kicsit, és rossz akkor, amikor nagyon nem érdekel a téma, de mégis meg kell csinálni, vagy épp tanulni. Hiába van meg a magamhoz való eszem, néha még több is, simán képes lennék megbukni bármikor bármiből.

A tanulás vagy kínszenvedés volt, vagy.. vagy nem is létezett. Két lehetőség van: ha érdekel valami, egyszerűen NEM KELL tanulni, mert szivacsként felszívom a tudást, és ott van, egyszer csak létezik bennem, nem kell vele foglalkozni, időt és energiát pazarolni rá - ha viszont nem érdekel, vagy jobb esetben csak nem értem, akkor egyszerűen nem vagyok képes megtanulni. Ha nem értem, az azért jobb eset, mert ha megértem, akkor lehet, hogy érdekessé válik a dolog, szóval van még esély :)

Így aztán matekból nem sűrűn volt problémám, vagy számítástechnikából (abból fel is mentettek az esti suliban, csak beírták az ötöst:) De irodalom? Történelem?? Ki mit gondolt, mikor a verset írta, vagy épp ki miért harcol?? Ezek olyan dolgok, amiket én nem fogok fel, emberekkel kapcsolatos, az meg bonyolult.

Ez nem azt jelenti, hogy ne érdekelnének ezek, csak épp úgy, ahogy a suliban tanították, vagy ahogy a tankönyvekben van, egyszerűen nem izgatott. De pl mikor nemrég elolvastam egy könyvet a kódfejtésről, hogyan alakult ki, hogyan fejlődött onnan, hogy valaki a fejére iratott egy szöveget, aztán ránövesztette a haját, egészen az enigmáig, többet tanultam a történelemből, mint az iskolában összesen.

Sokan nem hiszik el, hogy képtelen vagyok magolni, vagy beseggelni bármilyen anyagot. Pedig igaz. Ülhetek felette órákon át, nem megy. Elolvasok 3 szót, felnézek, hogy elmondjam magamtól, és már akkor nincs a fejemben. Mintha az érdektelen információk csak a szememig tudnának elhatolni, tovább nem, onnan aztán gyorsan lepattannak, és menekülnek, ki merre lát :)

Ennek ellenére mégsem álltam mindenből bukásra. Hogyan? Csak és kizárólag a fantáziám segített.* A versek terén sajnos nem sokat , talán az egyetlen, ami igazán tetszett (a megtanulandók közül) az az ómagyar Mária siralom volt, hát az valami csudaszép.. A költők, írók élete hidegen hagyott általában, nem is tudok róluk semmit a mai napig, szégyen, de versből sem tudok sokat, de még óvodai mondókából sem (annál több angol gyerekdalt tudok fejből, dallammal:), az olvasónaplókkal nem volt gond, mert fogalmazni tudtam, ha nem érdekelt, átfogalmaztam, amit a könyvek írtak a témáról, de szerencsére volt pár gyöngyszem, amit szerettem (Az ember tragédiája, Az ifjú Werther...)..

*Igen, kimaradt a lényeg. A fantáziával voltam képes legalább kicsit érdekessé tenni a dolgot, elképzeltem, ahogy egyetlen nőként beálltam a spártai seregbe - de még így is nagyon nagyon nehéz volt...

A történelem az kész szenvedés volt. Nem értettem, nem fogtam fel. Az őskor még tetszett, egyszerű volt és logikus, utána viszont elvesztettem a fonalat, és még mindig nincs meg :) Persze, ha máshogy tálalták volna, biztos többet tudnék belőle. Egyetlen téma érdekelt igazán: a felfedezések. De arról meg nem tanultunk:) Van sok történelmi könyvem, pl a történelem legnagyobb perei, vagy a legnagyobb járványok, vagy épp a Rettentő Töri sorozat :) - ezek izgi dolgok, érdekesek, de az iskolai tananyag halálosan unalmas volt. Az évszámokat mind tudtam, csak a hozzájuk csatlakozó eseményeket nem. Persze azért sikerült megtanulnom a két világháború évszámait (a napokat már nem), tudom még, hogy a 48-as szabadságharc 1848-ban és környékén volt, ezen kívül viszont nem sokat. Tudom, hogy 1351-ben sokminden történt, és az egyetlen biztos szám az, az 1777, a saratogai győzelem, de nem tudom, hogy ki győzött, csak azt, hogy a szám illik a névhez, ugyanaz a színe, a sivatagra emékeztet: forró, homokos, rezgő levegős, sárgásbarna érzet. Ennyi.

Földrajból majdnem megbuktam középiskolában, sőt, egyszer majdnem elájultam (csak azért nem sikerült, mert hamarabb leültem), mikor Budapest agglomerációjából kellett volna felelnem. A felelés mondjuk mindig kikapcsolta az agyam:)

A nyelvek mindig mentek, szerencsére, mivel azok általában logikusak, és sokmindent elég csak érezni belőle. A reál tudományokkal is szerencsém volt, minden, ami logikus, azzal volt esélyem.

A legtöbbet azonban mégis a mérlegképes tanfolyamon szenvedtem. Nem is lesz már meg, de erről majd még később beszélek, hogy miért is nem. Az ilyen tanfolyammal az a baj, legalábbis nekem az volt a bajom, hogy én már évek óta könyveltem, mire eljutottam a tanfolyamra, és nem bírtam összeegyeztetni, hogy amit tanulunk, az teljesen különbözik az élettől, az meg pláne elrettentő volt, mikor én mondtam a tanárnak újat :)

Sokáig gondolkodtam egyetemi tanulmányokon, de mint minden iskolával, itt is az a gond, hogy hiába érdekelne valami, mellette érdektelen tárgyakat is kéne tanulni, és ha azokból elbukok, akkor cseszhetem az egészet, mindezt több évig, drágáért. Még nem találtam meg azt, ami tényleg, annyira lekötne és érdekelne, hogy ezt be merjem vállalni. Pedig az alkalmazott matematikus szak nagyon tetszett :) És ez már nem általános iskola, hogy kötelező legyen, és nem középiskola, hogy ezen "múljon minden", így csak és kizárólag az érdeklődés az egyetlen mozgató erőm. Nehéz ügy.

Igaz, nem a bipolárisok privilégiuma az, hogy az érdeklődés sokat segít a tanulásban, vagy a munkában, de én ezt ennél szélsőségesebben éltem meg, vagy mindent tudtam, tanulás nélkül, vagy vért izzadtam, mire valamit legalább a dolgozat idejére megtanultam.

Ehhe, eszembe jutott egy bioszdoga, amikor az inzulinról kellett volna írni. Semmit nem tudtam róla, de az adrenalinról igen. Odaírtam, hogy ellentétesen működik, és aztán az adrenalinról beszéltem. Így is ötös lett. Az osztálytársak meg utáltak, mert dolgozat alatt nem akartam segíteni, mivel hogy nem tudom a témát, és mégis ötös lett. Varrjatok erre gombot :)