A légkondi távirányítója az ágy alatt volt, amit azóta nem húztam el, hogy máshogy fordítottam be a sarokba. Szóval tökjó:)

Ja, és tegnap megkóstoltam a répatortát! Azt hittem csupa répa, meg narancssárga, és undorító, de nem, viszont jó édes :)

És megvan a számológépem is, meg két szőrhenger, három plüssállatka (a kisebbik fajtából), egy pár zokni, egy fésű, egy táska, amiről azt hittem, h kidobtam, egy tűzőgép, egy öv, egy csat, egy kék törölköző, még egy csat, egy elem valamelyik távirányítóból, mert ezek folyton leugranak mindenhonnan, és üvegdarabok abból a pohárból, amelyik öngyilkos lett.

A két labda viszont tényleg nem az én saram!

 
hi-hi..hi-hi.. :DDDDD
ilyen vagyok egy mániás időszakomban, de tényleg :D
 

Wurrunna* hosszú vándorlás után visszatért a törzséhez. Különös fegyvereket hozott magával útjáról: törzsének népe nem látott még effélét soha.
- Olyan földről valók ezek - szólt Wurrunna - ahol csak asszonyok élnek. Ezeket opossum-bundáért adták cserébe és azt mondták: "Menj és hozzál még szőrmét, és mi is adunk még fegyvert."
A törzs örömmel fogadta a fegyvereket. Megegyeztek, hogy elkísérik Wurrunnát az asszonyok országáig, amikor legközelebb a szent Oobi Oobi hegyre zarándokol, és visznek magukkal szőrmét, hogy elcseréljék.
   Mikor elindultak, Wurrunna figyelmeztette társait, hogy a síkság ismeretlen veszélyeket rejt, mert ő már régen sejtette, hogy az asszonyország lakói szellemek. Azt mondták neki az asszonyok, hogy országukban nincsen halál, sem éjszaka, és mindig süt a nap.
- Mikor a sötétség visszahúzódik a mi országunkból, nem megy át az övékbe - mondta Wurrunna. - Yhi, a mi napunk is csak asszony, és oda jár pihenni, a sötétség pedig föltekeredik és a föld alá bújik, míg csak megint vissza nem térhet. Egy rossz szag is lakik a síkságon, azt hittem, halált rejt magában, de az asszonyok azt állítják, a halál elkerüli őket. Jó lesz, ha alaposan megfüstöljük magunkat, mielőtt átmegyünk a sötétségből az asszonyok földjére.

Ez van kéremszépen.

Reggel a ragyogó napsütéses Miskolcról elindultam Pestiába. Utsó pillanatban még visszamentem egy vékony pulcsiért, mert mégiscsak hüvöske az idő hajnalban. Nos itt már rendesen esett, esernyőm nincs, kapucnim nincs, egy vékony póló, meg egy vékony pulcsi van rajtam, szóval a cidriző ázott veréb hozzám képest ipari tanuló.

Busszal csak a huszár utcáig mentem, mert hogy ott van árkádok, és van időm a pszichodokiig. Nos az árkádoknak a huszár utcánál a vége van, nem az eleje, ha a blaha felé megyünk. Nagyon nem esett persze. Csak rosszul. Utána meg már mindegy volt, legyalogoltam a vilit is a dokiig.

Sikerült időben bejutnom, a kapott időpontra. Ilyen még nem volt. Nos, közölte a dokinő, hogy ez a fajta elszeparáltság, amit én művelek, az nem normális, és mivel nem haladunk ezért ha meg akarom élni a gyógyszerek hatását, akkor drasztikusabb megoldásra van szükség, be kéne feküdnöm a pszichiátriára, esetleg még megoldás a nappali kórház, amikor heti 5 napot benn tölt az ember, de otthon alszik.

Én azt hittem, hogy ezt a dolgot megúsztam, mert az alvászavarom miatt lettem legutóbb megfenyegetve a kórházzal, de csak nem. Persze elképzelhetetlen számomra, hogy befeküdjek, egyszerűen nem létezik, hogy több éjszakát ne otthon töltsek. Főleg, hogy ki tudja mennyi időre. Persze másnak biztos ezt javasolnám, hogy ez a leggyorsabb megoldás, de tudom, hogy nem bírnám ki. Itthon is rettegek éjszakánként, persze, majd egy vadidegen helyen, vadidegen emberek között szeretnék begyógyszerezve aludni.. na jó, ezt felejtsük el. Marad a második lehetőség, de az meg csak Miskolcon jöhet szóba.. szóval most az lesz, hogy megkérdezem itt a kórházat, hogy itt van-e ilyen.. remélem igen.. mert valamit azért tényleg kezdeni kéne már ezzel az egész szarsággal.

Persze utóbbi időben jobban érzem magam kicsit, többet is trécselek, a netet is újra kezdem szélesebb körben használni, de ez állítólag önámítás, becsapás, és igaza is van, mert mikor megkérdezte, hogy kivel tartom személyesen a kapcsolatot, meg kellett mondjam, hogy egy, azaz 1 emberrel összesen, és az sem minden napos. És akkor azt mondta, hogy túl fiatal vagyok én ahhoz, hogy ennyire elzárjam magam a külvilágtól, főleg hogy igazából én sem szeretném elzárni magam, úgy igazán. Erre azok a húsvér emberek késztetnek, akik mindig tesznek arról (még ha nem is tudatosan), hogy újra és újra ne lássam értelmét bármilyen nemű emberi kapcsolatnak. Megvan a tapasztalati úton szerzett félelmem az emberektől, ezt felnagyítja a születésem óta létező elkülönülési vágyam.

A lényeg, hogy ez nem tesz jót a bipoláris világomnak, mert nem tudok kikászálódni. Fasza. Sehogysem jó ez, és tudom, hogy egyedül ezt nem tudom megoldani, így el kell fogadnom, amit a doki mond. Hogy mi lesz akkor, ha itt nem tudok ambulánsan bejárogatni, azt nem tudom... jó a fantáziám, de elképzelésem sincs a dologról.

Amúgy meg annak örömére, hogy szarrá áztam, most itt ülök a mekiben az ingyenwifi miatt, kinn röpködnek a mínuszok, itt meg megy a légkondi, és lefagyok. Hát normálisak ezek???

És még jól le is lettem különcözve.

Miért nem divat manapság remetének lenni? Wifis barlanggal?

Ígértem ilyet is :)

Hú, ez mikor is lehetett.. középiskola, még nappali tagozat, valahogy '94-95 nyara szerintem.

Akkoriban még aktívan cserkészkedtem (nem röhög, tök jó dolog volt, sőt az egyetlen, amiben abszolút sikerélményem volt). Páran, vagyis négyen elmentünk az adyligeti cserkészparkba, már nem tudom miért, a lényeg, hogy ott töltöttünk egy éjszakát. Rajtam kívül még G volt lány, K és L fiúk.

Volt tábortűz is, dumálgatások is, jól éreztük magunkat. Aztán takarodókor nem a házakba mentünk be, mert milyen dolog már az, hanem csak úgy, a szabad ég alatt begubóztunk a hálózsákjainkba, és szundiba vágtuk magunkat. Én K és L között aludtam, de K megfordult, mert szerinte lejtőn lefele fekszünk, ő meg úgy nem bír aludni, a legszélén G volt, mert neki korábban kellett elindulnia valamiért, mi meg nem vagyunk olyan szolidárisak, hogy felkeljünk vele, csak mert neki dolga van :)

A közelben egyébként volt egy susnyás, pár fából eszkábált asztalféleség, akkoriban még nem volt túl sokminden ott. Egyébként K-nak igaza volt, mert fejjel a hamuban keltünk reggel, de legalább biztosítottuk magunknak a tartós életet :))

Hajnalban arra ébredek, hogy vki húzgálja a hajam, ami kilógott a hálózsákból, és ami egyébként nagyon sokáig nagyon hosszú volt :)
Y: - Naaa..! - semmi reakció.
Y: - L, ne húzgáld a hajam már.. - K a hálózsákos lábával nehezen húzhatta volna.
Y: - L, most már tényleg hagyd abba, mert fáj, és különben is óvodás..
L: - Hmmmmrr? Mi van?
Y: - Ne húzgáld a hajam, na! - közben ütemesen rángatják a hajam továbbra is.
L: - Hagyjál már aludni.

Ööö.. felnézek, és a hajam végén, úgy 30 centire tőlem farkasszemet nézek egy rókával. Nézem, ő meg csak fogja a hajam, mintha ki akarna húzni a zsákból. Akinek van/volt kutyája, az tudja milyen az, amikor megfognak valamit és ha nehéz, akkor rángatva húzzák maguk felé, közben hátrálnak, és ebben a rángatásban iszonyat erő tud lenni.