Durroon, az éjjeli gém egy patak partján lakott, amelyben egy hatalmas, odvas fatörzs is feküdt: ezt használta csapdának, akár halat fogott, akár embert. Mert Durroon bunna volt, vagyis kannibál. Az óriási, üreges fatörzs a víz alatt feküdt, Durroon a közepén vágott egy nyílást.
Amikor egy daen jött a tanyájára, Durroon kérte, hogy menjen vele halászni, azt mondta, szüksége van egy segítőtársra, mert egyedül él, akár az emu. Szüksége van valakire, aki bebújik a fatörzs egyik végén és a halakat a másik végébe hajtja, ott aztán ő megfogja azokat.

A daen ezt okos módnak tartja, beleegyezik és elmegy vele, Durroon pedig fogja lándzsáját, hogy felnyársalja a halakat, ha ezek a fatörzs végén kiúsznak - legalábbis ő így mondta. De valójában ahogy a társát beküldi a fatörzs túlsó felén, ő maga azon nyomban a középen levő nyíláshoz siet. A mit sem sejtő daen űzi a halakat és átcsúszik az üreges fatörzsön. Ahogy a nyílás alatt megjelenik, Durroon gyorsan beleszúrja lándzsáját és megöli. Durroon ezután kihúzza áldozatát, szétdarabolja és megfőzi.
Sok ember tűnt már el ilyen módon, titokzatok körülmények között, míg végre egy okos varjú wirrinun elhatározta, fölfedi eltűnésük rejtélyét.

Wahn, a varjú elment Durroon tanyájára. Durroon megkérte, menjen vele halászni, de előbb megkínálta főtt csukával. Wahn el is fogadta. Mikor aztán végeztek az evéssel, Durroon javasolta, hogy most már menjenek halászni. Wahn azonban azt mondta:
- Túlságosan sok halat ettem, nagyon zsíros volt. Jóllaktam, és most alszom rá egyet, mielőtt elindulok.
- Jól van, van elég időnk - szólt Durroon, aki biztosra vette, hogy emberhúst eszik vacsorára.

Wahn azért aludt el, hogy elküldhesse Mullee Mulleeját, vagyis álomszellemét, aki majd kifürkészi, miféle csapdát rejtett Durroon a patakba. A Mullee Mullee hamarosan rá is talált a fatörzs közepén levő nyílásra. Munkája végeztével visszatért Wahnhoz.
Wahn most már mindent tudott, felébredt hát és szólt, hogy készen van: el is indultak. Durroon megmutatta, hol kell bebújni a fatörzs üregébe a túlsó oldalon.
Wahn nagy wirinun volt, és Durroonnak nem volt hatalma felette, sérthetetlen volt, így hát bátran bebújt a fatörzsbe. Durroon várt, míg a nyílás alatt megjelenik... és akkor lándzsája lecsapott...

- Wah! wah! wah! - jajdult fel Wahn, de azért tovább kúszott és az üreg végén lándzsástúl kibújt.
- Miért tetted ezt? - kérdezte, miközben a lándzsát kihúzta testéből.
- Nem akartalak én leszúrni - védekezett Durroon. - Azt gondoltam, valami nagy csuka úszik arra.
- Hát akkor gyerünk, megelégeltem a halászatot - mondta Wahn. - Még utóbb tévedni találnál.

Durroon vele tartott, és azt gondolta, Wahn valóban elhitte, hogy véletlen volt az egész. Hanem alighogy utolérte Wahnt, elérkezett az órája: testébe lándzsa fúródott és Durroon fel sem kelt többé, mert Wahn halálos döfést mért rá.
Történt akkor, hogy Gheeger Gheeger, a hideg nyugati szél olyan orkánt zúdított a földre, hogy tövestől szakadtak ki a fák és romba dőltek a varjak kunyhói.
- Itt az alkalom - gondolta Wahn - most megfogom Gheeger Gheegert és bezárom az óriás fatörzsbe, csak előbb kiszárítom.

Neki is fogott a munkának, és így esett, hogy egy szép napon, mikor már fáradt volt Gheeger Gheeger, mert sok-sok mérföldön cibálta végig a kidöntött fákat és hideg légrohamokkal csépelte a törzseket, Wahn utána lopakodott és beterelte az üreges fatörzsbe, amelynek aztán két végét és középső nyílását betömte. Gheeger Gheeger süvített és üvöltött - mindhiába.
- Hiszen te csak a romboláshoz értesz, maradj inkább ott, ahol vagy - szólt Wahn.

Gheeger Gheeger megígérte, hogy megszelidül, ha Wahn néha-néha kiengedi. Wahn sokáig nem bízott benne és szigorúan őrizte, de egy idő múlva alkalmanként kiengedte, mivel Gheeger Gheeger megfogadta, hogy nem fúj többé oly viharosan.
Néha megszegi szavát és mindent elsöpörve viharzik, mint egykor régen, de Wahn ilyenkor elfogja és visszadugja fatörzs-börtönébe.

Ma már likacsos a fa törzse és a Gheeger Gheeger lehelete kifér rajta, így ha Wahn nem talál új börtönt számára, egyik nap kapja majd magát, kiszáguld és olyan vihart támaszt, amilyen még sohasem volt a nyugati síkságon. Gheeger Gheeger leheletével majd összetör mindent, ami az útját állja, mikor kedveséhez, Yarragához, a tavaszi szélhez siet találkára. Yarraga Kumbooran, azaz kelet felől fúj, de valamikor régen Dinjerra, vagyis nyugat felől érkezett és Gheeger Gheeger fagyos leheletét balzsamos melegével enyhítette.
Évente kétszer az összes szelek találkozóra gyűlnek, s nagy korroborit és vad tivornyát csapnak. Északról jön a perzselő leheletű Dooran Dooran, hogy kedvesével, Gurburrával találkozzék, aki Bulli-medi-mundi, vagyis délkelet felől érkezik, és Dooran Dooran forróságát hűvös szellőível enyhíti, míg annak égető lehelete már nem perzseli fel az útjába kerülő tájat. Nuru-nuru-bin jön aztán Nuru-buan, azaz dél felől, és Munde-wuddával, az északnyugati széllel találkozik.

A nagy koorobori után a szelek elbúcsúznak, ki-ki visszatér a maga birodalmába, és igencsak reménykednek, hogy pár hónap múlva újabb korroborit rendezhetnek.
Ezért olyan nyugtalan Gheeger Gheeger az üreges fatörzsben, ezért jajgat és sír, mert hasztalan próbál kitörni börtönéből, kirohanni, hogy jeges leheletét összevegyítse Yarraga balzsamos szellőivel.