Vonnegut után szabadon:

"Manhattan "Teknősbéka Öböl" néven ismert részén álló házamban, gombnyomásos fehér telefonon értesültem a haláláról. Egy filodendron is volt a szobában.
Mai napig sem tudom biztosan, hogy kerültem oda. Teknősbéka nincs ott egy szál se. Öböl még kevésbé."

Anyu tegnap este rosszul lett. Mentő. Kórház. Nem is szóltak, mert hát, már volt ilyen, rendbe jött. Hát most nem. Ma reggel meghalt.


Hirtelen felindulásomban átöltöztem. Csak hogy valami logikusat is csináljak. Útközben összefutottam a két Timivel, egyikük kiborult a hírtől, nagyon drágán összeölelgetett, esélyem nem volt, hogy közöljem, ezt én már pólyás koromban sem bírtam. Azért jól esett. Én nyugtattam őt. Fura egy helyzet.

Zanza bejött, leültettem, elmondtam. Jól viselte, persze minden relatív. Aztán telefonálgatott helyettem. Mert bár az én védekezési mechanizmusom olyan, hogy késlelteti a reakciót, azért nem voltam igazából olyan helyzetben, hogy urnákról és sírhelyekről társalogjak.

Emlékszem, mikor a nagyi meghalt, kis sírás után tök olyan voltam, mintha semmi nem történt volna. Jóval később törött el a mécses, tornaórán. Valami nagyon ügyeset csináltam, és eszembe jutott, hogy nagyi milyen büszke lenne rám. Először mindenki vígasztalni akart, mert hogy azért sírtam, mert a nagyi meghalt. Aztán rákérdeztek, hogy mikor, és hülyének néztek. No igen, reakcióidő az van. Talán nem véletlen.

Egyik Timit megkértem, hogy a főnökség felé kommunikálja le a dolgot, és hogy próbáljanak úgy viselkedni, mintha semmi nem történt volna. Anyu betegségét se kürtöltem szanaszét, akinek kellett tudnia, az úgyis tudta. Itt viszont, mivel anyu csinálta a bért, sokan ismerték is, ezt most már így nem tudom megcsinálni.
Egyre több embernek tűnt már fel, hogy rég látták. Szóval írtam egy antiszociális, de normális hangvételűnek mondható körlevelet, hogy ez van, sírást rívást nem kérek, a melót én folytatom. Végülis joguk van tudni.

Én általában csak a jó dolgokat szeretem megosztani másokkal. Hát így megy ez.