Annyi mindent tudnék ám írni, olyan sok dologról, ami a fejemben kavarodik, és ami többé-kevésbé tán szerintetek is érdekes lenne, de olyan gondolat-cunamik hullámverése van a fejemben időnként (=mindig), hogy mire az agysejtjeim betűvé formálódnak az ujjaim hegyén, huss, már máshol tartok, messze, közöm sincs az előző pillanathoz, de annyira, hogy el is felejtem, csak az rémlik, hogy volt valami, valahol, és hogy a koponyámon belül veszett el, de hogy mi az, és mivel kapcsolatos, és hogy jó-e vagy rossz. Így.
Ebből lesz az emlék-lék, a fantázia-eutanázia, és a gondolat-gondola, suhannak el, messzire, jég alá, szuicidan. Nem akarnak velem lenni.
Sőt, már a képzeletbeli barátaim sem szólnak hozzám, szórhatom ki a hangokat magamból, csak átlátszón, vádlón, összeszorított szájjal bámulnak rám, hogy mit akarok, takarodjak a saját fejemből, mert egyedül akarnak lenni, nélkülem, és csak azért látogattak el a retinámra, hogy ezt az arcomba köphessék.
Bezzeg a nyúlós, fekete, éjszaka méteresre növő, az követ. Nem tágít. Kacagva lép a lábam nyomába, arra se ügyel, hogy ne vegyem észre, inkább kihúzza magát, felém tornyosul, csak hogy lássam, mennyivel nagyobb nálam, és én mennyivel apróbb vagyok még magamnál is. Ő már kinőtte a szürkeállományomat, nem elég neki, annál már erősebb, hogy csontbörtönbe zárhassam. Egy éjjel kikúszott a gerincem mentén, és szótlan itthagyott.
Azért nem lesz ez így jó, mert hol van akkor a helyem? A fejemből kitúrnak, azon kivül elnyomnak. Keresni kéne egy másik testet. Az se baj, ha macska, és az erkélyen lakik.
Igen. Úgy van. Ismersz. Nem aludtam.
Csacsogunk