Fényes délután van. Sietősen csapom be magam mögött a kaput. Végre vége a mai mókuskeréknek! Sétálgatok még egy kicsit az őszillatú városban, átvágok majd a parkon és kis kerülővel térek haza. Kenyeret kell vennem, benézek a kisboltba is a sarkon.Megállok a zebránál, piros…

mert ilyen vagyok, és mert nincs más választásom. Fáj nekem is, de mégis továbblépek. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Megbántom, mert figyelmetlen vagyok. Visszabánt. Nem orrolhatok rá, igaza van. De mégis fáj. Fáj ahogy visszaüt, és bosszant, hogy rosszabbul viselem, mint ő.…

Nem tudom, miért érint meg ennyire. Szomorú vagyok. 

Volt ma is..