Szárazság pusztított az országban. Elapadtak mind a folyók, csak a legmélyebb medrekben akadt még kevéske víz. Elhalt a fű és haldokoltak a fák is. A kéregkunyhók düledeztek-elkorhadtak, mert oly rég nem használta őket senki, hiszen csak esős időben bújtak oda a fekete emberek, különben gallysátrak alá húzódtak a tűző nap elől. A Noonga-burra törzs ifjai súgtak-búgtak maguk között, végül nyíltan ki is mondták:
- Azt hallottuk véneinktől, hogy a wirinun kedvünkre tud esőt támasztani. De nézzétek a vidéket: elperzselődött a fű, nincs őrölni való doonbur-mag, kipusztul a kenguru és az emu, a kacsák és a hattyúk messze országokba repültek. Nemsokára elfogy az ennivaló: akkor pedig éhen halunk, nem lesz többé Noonga-burra törzs a Narran partján. Hát miért nem támaszt esőt a wirinun, ha tud?

A súgás-búgás hamar eljutott az öreg wirinun füléhez is. Nem szólt semmit, de csakhamar észrevették az ifjak, hogy két vagy három nap egymás után kiment a patakmederhez és egy wilgu-wilgut állított bele - hosszú bot ez, a tetején fehér kakadutollakkal - a bot mellé meg két nagy gubberát, azaz áttetsző kavicsot, amit máskor mindig elrejtett az övében, vagy pedig a hálóban, amit a fején viselt. Különösen vigyázott, hogy az asszonyok elől rejtse kavicsait. A harmadik napon így szólt az ifjakhoz:
- Menjetek, vigyétek kőbaltáitokat és vágjatok annyi fakérget, hogy az egész törzsnek kunyhót építhessetek belőle.
Ahogy mondotta, úgy cselekedtek. Mikor a fakérget összegyűjtötték és hazavitték, azt mondta a wirinun:
- Most pedig menjetek és emeljetek dombot a hangyaboly földjéből, és erre még egy lábnyi földet hordjatok. Ezután egy láb magasra padlót készítsetek és erre építsétek a kunyhót.

S úgy cselekedtek az ifjak, ahogy mondotta. Amikor elkészültek a magas padlójú, kéregtetejű kunyhók, a wirinun megparancsolta a törzsnek, hogy kövesse a patakmederhez. Férfiak, asszonyok, gyermekek: menni kellett mindahánynak. Valamennyien követték a patakhoz, ahol a mederben a wilgu-wilgut és a gubberákat elhelyezte.
A wirinun beugrott a vízbe és ráparancsolt a többiekre, hogy kövessék, amit meg is tettek, akkor aztán mind ott lubickoltak, játszottak a vízben. Kis idő múltán a wirinun odalépett sorra az emberek mögé és mindegyiknek a koponyájából kivett egy darab faszenet. Mikor mögéjük lépett, mintha a koponya hátsó részéből szívta volna ki a faszenet, aztán kiköpte a vízbe.
Mikor már sorra vette valamennyit, kilábalt a vízből. De ahogy kiért, egy fiatal férfi fölkapta és visszadobta a vízbe. Így esett az többször is, mindaddig, míg a wirinun fázósan reszketni nem kezdett. Ez volt a jel a többieknek, hogy kijöhetnek a patakból.

Akkor a wirinun beküldte a fiatalokat egy nagy gallykunyhóba és rájuk parancsolt: aludjanak el. A varázsló, két öregember és két öregasszony kint maradt. Minden holmijukat, még az örlőkövet is hátukra vették, mintha költözni készülnének. Az öregek türelmetlenül topogtak a gallykunyhó körül, mintha jelre várnának, hogy elinduljanak.
Nemsokára nagy fekete felhő tűnt fel a láthatáron, először csak egy, később több is. Nőttek-nőttek, aztán fent a magasban egyetlen hatalmas viharfelhővé egyesültek. Mikor ez a nagy, nehéz, esővel terhes felhő a fejük fölé ért, bementek az öregek a gallykunyhóba és szóltak a fiataloknak: ébredjenek és menjenek ki, nézzenek az égre. Amikor valamennyien felkeltek, mondta nekik a wirinun, hogy ne vesztegessék az időt, szedjék össze a holmijukat és siessenek a védelmet nyújtó kéregkunyhókba.

Alighogy beértek a kunyhókba és elrejtették dárdáikat, borzalmasan dördült az ég, aztán fenyegető moraj, villámok cikáztak át az égen, majd megint fültépő dördülések keltek az űrben. Egy hirtelen villámlás szinte összefűzte a földet az éggel, a feketék azt hitték, táborukba csapott le. De csak egy fába ütött a közelben. A fekete emberek összébb húzódtak a kéregkunyhókban, moccanni sem mertek, a gyermekek sírtak félelmükben, a kutyák gazdájuk mellé húzódtak.
- Végünk! - kiáltották az asszonyok.
A férfiak nem szóltak semmit, de csakúgy féltek, mint a többiek. Csak a wirinun szívében nem volt félelem.
- Kimegyek most - szólott - és elállítom a vihart, hogy ne érjen baj titeket. A villám nem jöhet közelebb.
Kiállt az öreg varázsló a kunyhók elé, meztelenül állta a zúgó vihart, és hangosan énekelt, hogy elterelje a dühöngő vihart a tábor felé.
- Gurri mooray, mooray. Durri mooray, mooray, mooray.

Nemsokára elállt a mennydörgés és csendes szellő lengette kis ideig a fák lombjait, aztán patakokban eredt el az eső, és napokon át záporozott a földre. Amikor gyülekeztek a felhők és az öregek körüljárták a gallykunyhót, a wirinun elment a patakhoz, kiszedte a wilgu-wilgukat és a gubberákat, mert látta már a felhőkről, hogy munkáját elvégezte.
Elállt az eső és kizöldült a föld, s a fekete emberek örömükben nagy korroborit tartottak és megénekelték az öreg varázslónak, a Noonga-burrák esőcsinálójának ügyességét.
Csendesen ült a bölcs, nem figyelmezett a dicséretre, ahogy elkerülte volt fülét az ifjak zúgolódása is. Hanem azért elhatározta, hogy megmutatja nekik hatalmát. Ezért aztán meghívta a szomszéd törzs esőcsinálóját és rövid tanakodás után kiküldte a törzseket a Googoorewonra, amely akkor még száraz pusztaság volt, csak néhány bús, szikár fa nőtt rajta, s ezek a fák valaha fekete emberek voltak, Baiame Borája előtt.

Mikor már mindannyian a síkság szélén táboroztak, a wirinun és esőcsináló társa nagy esőt támasztott a síkság fölött, ami vízzel árasztotta el a pusztát. A síkság tóvá változott, s ekkor a wirinun így szólt a fiatalokhoz:
- Most szedjétek hálóitokat és halásszatok.
- Mire jó ez? - kérdezték - A tó esővízzel van tele, nem a folyó árja töltötte meg. Csak tegnap keletkezett a tó, hogyan lenne hát benne hal?
- Eredjetek - mondta a bölcs. - Induljatok, ha mondom. Halásszatok! Ha hálótok nem fog semmit, a wirinun nem beszél többé férfinépével, csak mézet és yamgyökeret keresgél majd az asszonyokkal.

Inkább csak azért, hogy örömet szerezzenek annak az embernek, aki a sivatagot vadász-paradicsommá változtatta, úgy cselekedtek, ahogy parancsolta: fogták a hálókat és bementek a tóba. És íme: már az első merítésre roskadoztak a hálók a töméntelen goodoótól, murreetől, tukkitól és bunmillától. Annyi halat fogtak, hogy az összes törzsnek jutott bőségesen, még a kutyák is halat lakmároztak.
Ekkor úgy mondták a törzs vénei, hogy mivel minden bőségesen van, tartsanak Borát, hogy a fiúkat legénnyé avathassák. Az egyik lejtőn, távol a tábortól készítik el a helyét, hogy az asszonyok ne tudjanak róla.
És így tartották meg a Googoorewon nagy Boráját, mely arról lett híres, hogy az esőcsináló öreg wirinun diadalára tartották.