Weedah nagy csínytevésre készült a szomszédos fekete emberek ellen. Sok fűkunyhót épített magának, még talán húsznál is többet. Aztán tüzet rakott mindegyik kunyhó előtt, mintha valamennyinek volna lakója. Sorra vette aztán a kunyhókat, bement az egyik kunyhóba és sírt, akár egy csecsemő, a másikban nevetett, mint a kisgyermekek, majd lányok módjára énekelt, korroborit tartott, akár a férfiak, utánozta az aggastyánok reszkető hangú kiáltozását, sipított, mint a vénasszonyok: valóban, Weedah utánozni tud minden hangot, amit valaha is hallott, de olyan sűrűn, hogy majdnem egyszerre hallani valamennyit. Aki csak elment a tábor mellett, azt hihette, egész tömeg fekete ember gyűlt ott össze.

Az volt a célja, hogy mind több idegen feketét csaljon táborába. Ezeket aztán megöli, és lassan ő lesz az úr a vidéken. Buzgón munkálkodott céljának megvalósításán, ha csak tehette, táborába csalt egy-egy fekete embert. ravasz fondorlattal mindig elérte, amit akart: a fekete ember halálát.
Következőképpen történt a dolog: a fekete ember a vadászat izgalmában elszakadt társaitól és egyedül indult hazafelé. Ahogy Weedah kunyhói felé járt, különböző hangok ütötték meg a fülét. Gondolkozott, vajon melyik törzs tanyázhat ott? A kíváncsiság rávette, hogy közelebb menjen. Bekukkantott a táborba, és mivel csak Weedah-t látta ott egymagában, elindult feléje. Weedah közelében lángolva égett egy farakás. Ott várt, míg az idegen fekete ember egészen közel nem ért. Ekkor aztán megkérdezte, mit keres itt?

Az idegen elmondta, hogy sok hangot hallott, és kíváncsi lett, miféle törzs tanyázhat itt - közelebb jött hát, hogy körülnézzen. Weedah így válaszolt:
- Hogyan hallhattál hangokat - hiszen csak én vagyok itt egymagam! Nézz körül! Látod-e? - én vagyok itt, egyedül.
Az idegen ilyenkor zavarodottan körülnézett és döbbenten így szólt:
- Hová tűntek a többiek? Ahogy jöttem, csecsemők sírását, férfiak kiáltását, asszonyok nevetését hallottam, és most csak téged látlak.
- Csak magam vagyok itt. Biztosan szél zörgette a belah-fa ágait, és te azt hitted: gyermeksírás. A Goo-goor-gaga nevetését hallottad, és azt hitted: asszonykacagás, és a férfihang, amit hallottál, biztosan az én hangom volt. Bizony, furcsa dolgokat képzel az ember, ha egyedül járja az erdőt. Látod, itt a tűz fénykörében nem képzelődsz már. Nincs asszonykacagás, nincs gyermeksírás, csak magam beszélek, Weedah.

És ahogy beszélt Weedah, mind közelebb szorította a tűzhöz, s mikor már elég közel volt, fordult egyet, megragadta és a lángok közé dobta. Így történt mindaddig, míg végül a fekete emberek száma - kik Weedah táborának közelében laktak - erősen megcsappant.
Mullian, a sas elhatározta, hogy felfedi a rejtélyes eltűnések titkát, mert eddig a fekete emberek még csak nem is sejtették, hová lettek barátaik. Amikor egy szép napon az unokatestvére, Biaga sem tért vissza a táborba, megfogadta Mullian, hogy felkutatja a nyomát és nem nyugszik, míg meg nem fejti a rejtélyt.
Követte is Biaga nyomát. Biaga egy kengurut űzött és meg is ölte. Köves földön és homokon, síkon és cserjésen át vezetett a hazatérő nyoma.

A cserjésben hangokat hallott Mullian, gyermekek sírását, asszonyok énekét, férfiak beszélgetését. Fürkészve nézett át a bokrokon. A nyomok a hangok irányába vezettek. Mullian meg is pillantotta a fűkunyhókat.
- Vajon miféle törzs ez? - gondolta magában.
Egészen a tábor közepéig követte a nyomokat, ott aztán egyedül találta Weedah-t. Mullian közelebb ment és megkérdezte, hol vannak azok az emberek, kiknek a hangját hallotta, míg áthatolt a cserjésen.
- Honnan tudnám én - válaszolta Weedah. - Nem tudok semmiféle emberekről, én egymagamban élek itt.
- De hiszen én gyermekek sírását, asszonyok kacagását, férfiak szavát hallottam - nem is egyét: többét!
- Egymagamban élek itt. Kérdezd csak meg a füledet, miért járatja veled a bolondját - vagy talán a szemed akar rászedni. Látsz itt mást is rajtam kívül?
- Csakugyan úgy tetszik, egyedül vagy itt - de hát akkor mit tették Biagával, az unokatestvéremmel, és hol vannak a barátaim? Sok nyom vezet ebbe a táborba, de egy sem megy kifelé. És ha magad laksz itt, felelj hát magad!
- Mit tudhatnék a barátaidról? Semmit. Kérdezd a fújdogáló szelektől. Kérdezd Bahlootól, a holdtól, aki éjszakánként az égen ragyog. Kérdezd Yhitől, a naptól, aki nappal a földre mosolyog. De ne kérdezd Weedah-tól, aki egyedül él és nem tud semmit a barátaidról.

És ahogy beszélt Weedah, óvatosan a tűz felé szorította Mulliant. Hanem Mullian, a sas is ravasz, nem könnyű őt lépre csalni. Látta maga előtt a lobogó tüzet és maga mögött barátai nyomát. Észrevette, hogy Weedah a tűz felé szorítja, s hirtelen rádöbbent: ha ez a tűz beszélni tudna, hamarosan megmondaná, hol vannak a barátai.
De még nem érkezett el az ideje, hogy megmutassa: felfedezte a titkot. Úgy tett, mint aki nem vesz észre semmit. Hanem amikor a tűzhöz értek és Weedah eljátszotta volna szokott szerepét, Mullian, a sas, vasmarokkal ragadta meg őt, mondván:
- Amit te tettél Biagával, a sólyommal, és a barátaimmal, azt teszem én is veled.
S azzal a lobogó lángok közé dobta Weedah-t.

Sietve elindult hazafelé, hogy elmondja a fekete embereknek, felderítette barátaik eltűnésének rejtélyét. Már jó távol járt Weedah kunyhóitól, amikor egyszer csak hatalmas robajt hallott: mintha csak az ég zengene. De bizony nem mennydörgés volt az, hanem Weedah koponyacsontja repedt meg, ez szólt akkorát, mint a villámok csattanása. Ahogy a csont megrepedt, maradványaiból felemelkedett egy madár: Weedah, a csúfolódó rigó. Ennek a madárnak mindmáig horpadás van a fején, azon a helyen, ahol Weedah-nak, a fekete embernek megrepedt a koponyacsontja és ahonnan a madár kiröppent.

Weedah, a csúfolódó rigó azóta is füves játszóteret készít, keresztülfut rajta játék közben, és sorra utánoz minden hangot, amit csak hallott valaha is: gyermeksírást és asszonykacagást, macskanyávogást és kutyaugatást.