Oola a gyík, yam-gyökeret szedett a mirria síkságon. Vele volt három gyermeke is. Egyszer csak észrevette, hogy valaki mozog a mögötte levő mirria bokorban. Riadtan hallgatózott. A bokorból hirtelen Wayamba ugrott ki és megragadta Oolát. Mondta neki: ne lármázzon, akkor nem bántja, csak elviszi a táborba feleségnek. Elviszi a három gyermeket is és gondoskodik róluk. Az ellenállás céltalan lett volna, mert Oolánál csak ásóbot volt, Wayambánál pedig lándzsa és buzogány. Így hát Wayamba elvitte az asszonyt és a gyermekeket a táborba.

Törzse látta, hogy az Oola-törzsből hozott asszonyt, meg is kérdezték, vajon azok ajándékozták-e meg.
- Nem - felelte - elraboltam.
- Ej, ej - korholták a többiek. - Az asszony törzse majd érte jön, jó lesz, ha vigyázol magadra: mi nem verekszünk érted. Nincs jogod asszony rabolni anélkül, hogy velünk tudatnád. Mi tartogattunk számodra egy fiatalasszonyt a törzsünkből, de te elmentél, elraboltál egy Oolát és elhoztad a táborba. Most már viseld magad a következményeket.

Nemsokára meg is pillantották az Oolákat, amint a síkon keresztül Wayamba tábora felé közeledtek. És bizony nem baráti látogatásra vagy békés tereferére jöttek, mert asszony nem volt velük, békeág nem volt a kezükben, testük hadiszínekkel volt befestve és harci fegyvereiket viselték. Mikor a Wayambák meglátták, hogy az Oolák közelednek, így szólt a törzs bölcse:
- No, Wayamba, most már ideje lesz kimenni a síkra és megvívni a harcod, mi nem segítünk neked.

Wayamba két nagy pajzsot választott: az egyiket maga elé, a másikat hátára akasztotta, megragadta fegyvereit és ellenségei elé ment. Mikor már jó messzire kinn volt a síkon, de még mindig távol az Ooláktól, rájuk kiáltott:
- Gyertek ide!
Válaszként lándzsa- és bumerángtömeg záporozott feléje. Ahogy a fegyverek átsüvítettek a légen, Wayamba berántotta kezét a pajzs mögé, fejét meg behúzta, így aztán semmi baja sem történt. Dolguk végezetlen hullottak le a fegyverek, ahogy a boreenről lepattantak, Wayamba meg kinyújtotta karját és fölemelte fejét. Ismét így kiáltott:
- Gyertek csak ide, próbáljátok még egyszer, én készen állok!

Válaszul ismét a fegyverek zápora hullt rá, s ő megint ugyanúgy védekezett. Végülis az Oolák bekerítették és vissza kellett vonulnia a patak felé. Sűrűn záporoztak feléje a lándzsák, és már oly közel voltak, hogy nem maradt más lehetőség, mint beleugrani a patakba. A patak felé fordult, letépte mellső pajzsát, ledobta fegyvereit és beszökkent a vízbe. Az Oolák lándzsáikat döfésre készen tartva várták, hogy Wayamba feje feltűnik a habok között - de hiába vártak.

Wayambát, a fekete embert, sohasem látták többé. De a patakban, ahol eltűnt, egy furcsa teremtményt láttak: hátán erős páncélt hordott, amely hasonlított a boreenhez. Ha próbálták megfogni, fejét és végtagjait páncélja alá húzta be. Azt mondták róla: - Ez Wayamba.
Így került a patak vizébe a teknősbéka.