Egy fiatal kacsa szívesen úszkált egymagában a partok mentén. Törzse figyelmeztette, hogy Mulloka, a vízi ördög egyszer még elrabolja, ha nagyon elkalandozik. Hanem a kacsa nem fogadta meg a jó tanácsot. Egy szép napon is jó messzire úszott, s egy helyen finom, zsenge, zöld füvet pillantott meg. Kiment hát a partra, s már javában lakmározott, mikor rejtekéről előrohant Biggoon, az óriási vízipatkány és megragadta a kacsát. Küszködött, vergődött szegény - mindhiába.
- Egyedül élek - mondta a vízipatkány - szükségem van feleségre.
- Eressz! - kiáltott a kacsa. - Nem vagyok én hozzád való, törzsem férjet tartogat számomra.
- Maradj csak nyugodtan, nem bántlak én. Egyedül érzem magam itt. Ha tovább ellenkezel, vagy ha szökni próbálsz, kapsz egyet a fejedre, vagy leszúrlak ezzel a dárdával, amit mindig magammal hordozok.
- De ha eljön a törzsem, megverekszik veled, és talán még engem is megölnek!
- Nem jönnek azok. Bizonyára azt gondolják, hogy Mulloka rabolt el téged. De ha jönnek, csak hadd jöjjenek, én készen állok - s azzal újra megmutatta dárdáját.

   Ottmaradt hát a kacsa. Nem mert elszökni, míg a patkány szemmel tartotta. Úgy tett, mintha elégedett volna új életével és el se is akarna menni soha - de közben váltig azon törte a fejét, hogyan szökhetne meg Biggoon elől. Tudta, hogy keresésére indult törzse, mert hallotta hangjukat. De Biggoon egész nap fogva tartotta őt patakmenti barlangjában. Csak éjszakánként engedte ki úszkálni, mert tudta, hogy a törzs ilyenkor nem meri üldözni, fél Mullokától. De a kacsa olyan jól palástolta érzéseit, hogy végül is azt gondolta Biggoon, valóban boldogan él vele. Nem is őrizte már olyan nagyon, s újból csak nappal tért aludni. Itt volt hát a lehetőség a szökésre.
   Egyik nap, mikor Biggoon aludt, akár a bunda, kilopózott a kacsa a barlangból és becsúszott a patakba. Amilyen sebesen csak tudott, úszott fölfelé, a régi tábor irányába. Egyszer csak hangot hall a háta mögül, biztosan Biggoon az, vagy a rettegett Mulloka. Így aztán, bár merev volt a szárnya, nagy nehezen felemelkedett a levegőbe és a hátralevő utat repülve tette meg. Végre holtfáradtan szállt le a törzséhez. Azok meg akkora hápogásba kezdtek körülötte, hogy még lélegzethez is alig jutott. Amikor megtudták, hogy járt, az öreg kacsamamák figyelmeztették az aprónépet, hogy ezentúl csakis fölfelé ússzanak a patakban, mert Biggoon bosszút forral törzsük ellen, és óvakodniuk kell, nehogy a karmai közé kerüljenek.

   Élvezte ám a kis kacsa a szabadságot, meg hogy ismét együtt lehet az övéivel. Kedvére lubickolt nappal a patakban, kedvére röpködött éjjel a parton. Úgy érezte, sohasem akar többé aludni.
   Eljött hát az ideje, hogy lerakják tojásaikat. Minden kacsa fészket választott magának, néhányan a fák odvában, mások a mirria-bokrok tövén. Mikor a fészkeket mind szépen kibélelték tollpihével, megtojtak a kacsák. Akkor aztán ültek rajta türelmesen, míg végre a bolyhos pici kacsák kikeltek a tojásból. Nemsokára a kacsamamák a fák odvából csőrükben vagy a hátukon levitték a kicsinyeiket a vízhez. A mirria-bokrokból is kisétáltak a kacsamamák, fiókáik utánuk totyogtak.

   Ebben az időben az a kacsa is kiköltötte a fiait, aki Biggoon fogságában volt. Barátai körülúszták a mirria-bokrot, amelyben ült és hívogatták:
- Gyere már. Hozd ki te is a kicsinyeidet. Hadd szeressék ők is a vizet, akárcsak mi. - kijött hát a kacsa, és mögötte két fióka totyogott. Az ám, de miféle két fióka? Barátai nagy hápogást csaptak, kiáltoztak:
- Hát ezek meg mifélék?
- Ők az én gyermekeim! - mondta büszkén a kacsa.
Nem mutatta ugyan, de ő maga is csodálkoztt azon, hogy gyermekei egészen mások, mint a többieké. Pelyhes toll helyett puha bundájuk volt, két láb helyett négy lábuk. Csőrük kacsacsőr, lábukon úszóhártya, de hátsó lábukon hegyes kis lándzsa bukkant ki, mint amilyet Biggoon használ ellenségei ellen.

   - Vidd el őket! - mondták a kacsák, s szárnyukkal csapkodtak-pacskoltak. - Vidd el őket. Biggoon ivadékai ők, nem a mi törzsünké. Nézd a hátsó lábukat, máris ott a lándzsahegy! Vidd el őket, mert különben megöljük őket, mielőtt felnőnek és ők ölnek meg minket. Nem tartoznak a mi törzsünkhöz. Vidd el őket - nincs itt semmi keresnivalójuk!
És akkora lármát csaptak, hogy a szegény kis kacsamama elindult megvetett két kicsinyével, akikre pedig minden furcsaságuk ellenére is nagyon büszke volt.
   Nem tudta, hova menjen. Ha lemegy a patakon, Biggoon ismét elfogja és kényszeríti, hogy barlangjában éljen, s talán még a gyermekeit is megöli, mert úszóhártyás a lábuk, kacsacsőr a csőrük, és mert tojásból keltek ki. Azt mondaná: nem az ő törzséből valók. Nem tartoznak hát sehova! Nem lesz senki, aki gondoskodjék róluk, csak ő egyedül. Mennél hamarabb elviszi őket, annál jobb.

   Így töprengett szegény kacsa, aztán elindult fölfelé a partok mentén, míg a hegyek közé nem ért. Ott elrejtőzhet minden ismerős elől és fölnevelheti gyermekeit. Ment hát, ment tovább, míg végre a patak elkeskenyedett, partjain pedig cserjék tűntek fel. Idegen volt itt minden, egészen más, mint ott, ahol a széles patak nyugodtan folyik a hatalmas síkon.
   Nem sokáig élt itt a kacsa. Elsorvadt és meghalt, mert még gyermekei is - ahogy nőttek-növekedtek és látták, mennyire különböznek anyjuktól - elhúzódtak tőle, s már olya magányosnak, szomorúnak érezte életét, hogy boldogtalanságában még eleséget sem keresett magának. Így sorvadt napról napra, hamarosan meg is halt, messze a hegyek között, messze a régi noorumbától, örök vadászterületétől, amelyhez pedig joga volt születésétől.

   De gyermekei tovább éltek és virultak, sok tojást tojtak, boldogan költötték ki számtalan utódukat, hasonmásaikat, míg végül úgy elszaporodtak, hogy minden hegyipatakba jutott belőlük, és máig is ott élnek a Gaya-darik, a kacsacsőrű emlősök.
   Különös törzs az övék - hiszen ki látott olyat, hogy a patkány tojást rak, vagy hogy a kacsának négy a lába?