Szóval én annyira fel akarok készülni a világ minden szörnyűségére, hogy legszivesebben bunkert épitenék műholdas vétellel, saját geobigyós fűtéssel, vizrendszerrel, óriási kaja és piakészlettel, nettel, saját antibakteriális és vírusölő szellőztetőrendszerrel, saját szárazwc-vel (mert az kevésbé környezetszennyező és trágyázni jó, gondolni kell a békeidőkre is), mindezt több módon megoldva, hogy ha az egyik bekrepál, működjön a másik, és több évig meg is húzhassam magam, hogy aztán a atomgombatámadás után új Évaként szarjak a világ benépesítésére.

Az ilyen természeti és ember katasztrófáktól csak éjjel szenvedek, elég sűrűn, bár a gerodormnak hála kevesebbet álmodok (vagy nem emlékszem rá), és kevesebbszer halok meg, és kevesebbszer kell az állatokat keresnem az őrült tömegben, akik csak a saját életüket akarják megmenteni, kevesebb radioaktív esőben ázok, kevesebbszer van árvíz és földrengés, és kevesebbszer jön felém az ismeretlen halálos erő, amit senki nem lát, de azért mindenki sikoltva menekül, pont velem szemben.

Viszont, nevezzetek őrültnek, egyszer tuti a vénáimhoz tetováltatom a vércsoportom, mert ha egyszer autóbalesetet szenvedek, mert nekimegyek december 6-án százzal egy repülő rénszarvasnak, akkor ne kelljen azzal elbaszni az időt, hogy kitalálják milyen vérem van, és ne kelljen nullásat feleslegesen elpazarolni rám, és ha le is szakad az egyik karom, akkor a másikon ott van, ha meg mindkettő könnyes búcsút int nekem, akkor meggondolandó, hogy kapjak-e vért, ott majd eldönti a sors.

És a vércukormérő tesztcsíkjaimat is őrzöm, a falitáblámon, rá van írva, hogy DNS, ha esetleg eltűnnék, de felbukkanna egy torzó a dunában, és a nyomozók nem találnának a nagy macskaszőrmennyiségben egyelten használható hagymás hajszálat sem, de az is lehet, hogy azt hinnék többen laknak itt, mert találnának szőkét, meg vöröset, meg feketét is, rövidet és hosszút is a hajkefémben, ergo a nagy zavarukban meg se próbálnának abból mintát nyerni.
Az ujjlenyomatomat is őrizgettem valahol, de az papíron van, és akkor még nem volt falitáblám, és a többi celluloideredetű dolog között van elbújva, de majd megkeresem. Ez is jól jöhet, ha a testemet nem találnák meg, de a levágott ujjaimmal visszaélnének egy titkos katonai kutatóbázisba való behatoláskor (a rejtett kancsal retinámmal nem sokra mennének), vagy csak simán egyenként eltávolítanák, hogy megtudják, hol van a dugi csokikészletem, persze én kitartanék, ilyen nagy, világvallásokat is megrengető információkat nem árulunk csak el, és az utcán találnák meg csontocskáimat, amikkel ci kínai kiskölykök einstadtolnának éppen, mivel az üveggolyó az drága, és a Sanyi bá szeme már egy hónapja begurult a kanálisba, egy pakkány meg elszaladt vele izibe.

A körítéstől függetlenül, ez igaz. Időnként úgy érzem, ez már beteges, de időnként úgy gondolom, hogy mégsem, mert ha mégis történik velem valami, akkor csak megkönnyítem a szakértők dolgát, nekem meg nem köti le a mindennapjaimat, csak a falitáblám zúgolódik néha, hogy hülyeségekkel traktálom, a befizetnivaló csekkeket is nehezen tűri, az aktuális 450ftos mozi műsorától meg egyenesen depressziós lesz, a sims kódoktól kifejezetten letargikus, de az állatkert időpontjaitól fel van dobva.

Amúgy. Nem megyek be idegen boltba egyedül, hacsak nem látom át az egészet, mondjuk kirakaton keresztül, de így se megy elsőre az attack. Ha a járdán parkol egy autó, akkor messziről kikerülöm, ahogy az összes furgont is. Nem megyek el autó mellett, ha ülnek benne, legalábbis azt az oldalt nagy ívben veszem be, ahol a feltételezett gonosz célszemély tartózkodik. A járó motorral parkoló járművektől egyenesen frászt kapok.
A kirakatokban mindig ellenőrzöm, hogy nem követ-e valaki, és akkoris, ha úgy látom, hogy nem, időnként kerülök egy nagyot az ojjektum felé haladáskor, megnehezítve az esetleges bérgyilkos munkáját, aki hetekig figyel meg, hogy tanulmányozzon magának, de nem adom olyan könnyem a nyomorult kis életem. Még munkába menet se hagyom el ugyanakkor a lakást, és haza se rendszeresen járok, és ügyeltem mindig is arra, hogy váratlan időpontokban hazalátogassak.

Sokszor akkor is megy a tévé, vagy ég a lámpa, ha nem vagyok otthon, egyszer még a vasalót is úgy hagytam másfél napra, de az nem direkt volt. Az ajtót mindig kulcsra zárom, és bár itt a negyediken nem logikus, de ez nem érdekel, az erkélyt is ellenőrzöm időnként, a sötétítőfüggöny mindig el van húzva, részben mert kurvára besüt a nap, viszont főleg azért, hogy ne lássanak be. Arra még nem szoktam rá, hogy időnként ugassak, ha elhalad valaki az ajtó előtt, megijesztve ezzel a dobermanfélők társaságát, de ami késik, nem múlik, igazából még gyakorolnom kell ezt az idegen nyelvet, de a Prücsök már profin morog, ha idegent hall.

Sorban mindig sréhen állok, hogy véletlen se érjen hozzám senki, és folyton mocorgok, keringek, hogy senki ne tudjon körbefogni, tömegközlekedésen is mindig figyelek erre, és igyekszem úgy helyezkedni, hogy ha felborul, kisiklik, a lehető legkevésbé hasonlítsak egy ünnepi lobogóra a rúdon kapaszkodva. Utcán mindig nézek felfelé is, sosem lehet tudni, mikor dobnak rád valamit, vagy mikor esik rád a vakolat (és mikor ideköltöztem, nemsokra rá volt az a baleset, amikor egy férfi meghalt a sétálóutcában, mert ráesett az oromzatból egy darab.. képzeld el, hogy sétálsz a férjeddel, erre egy fél pillanat múlva ott fekszik melletted malterrel a fején, egy óriási vértócsában, de nem emiatt sasolok, ez már előtte is megvolt, pedig ott minden nap eljártam, és majdnem akkor is, de pont akkor inkább vilire szálltam, és visszafele már le volt zárva a járda, és sötét folt volt a betonon, felszórva valami világossal, és faldarabok, és itthon tudtam meg:/), sőt a fal mellett se szívesen megyek, mert ott meg kapuk vannak.

A zárható rácsos kukatárolóban sosem hagyom benne a kulcsot, ha kidobom a szemetet (sokan igy csinálják, számomra érthetetlen okból), és ha van a közelben valaki, inkább kivárom, ahogy bankautomatánál is figyelek arra, hogy ha akarna, se tudjon lesni a mögöttem álló, de senki az egy kilométeres körzetben sem. Otthon mezitláb járok, mert szeretek így járni, de ne is hallják meg, hogy itthon vagyok véletlenül sem, és a leghangosabb dolog amit csinálok, az a porszívózás, de előtte kinézek a lyukon, h van-e közelben ember, és ezt megismétlem pár percenként, ne akkor zajongjak már, amikor vki látni akarna, én meg nem, és le se tagadhatom, h otthon vagyok.

A tv egyébként nem hallatszik ki, lecsekkoltam, de hetekig az 5méteres madzagú fülessel a fejemen szambáztam a lakásban, és azt is megnéztem, hogy a kukucskálón ha benéznek, nem látnak semmit, és a konyhaablak redőnyeinek apró lyukain sem lehet vizuális élményhez jutni.

Nem szívesen iszom úgy hangulatkarbantartó helyiségben, hogy magára hagytam a poharam, inkább viszem mindenhova, és ha leteszem, szemmel tartom, inkább üveget kérek, mint poharat, de ha ismerős helyen vagyok, akkor van egy előlegezett bizalmam, vagy ha ismerősök járnak oda, és ők még élnek, az is jó pont az egységnek, valamint csak régi ismerős hívhat meg, ha idegen, akkor nem tőle veszem el a poharat, hanem közvetlen a pultostól, sajnos az ingyenélés lehetőségét kihasználom, kivéve ha előre bocsátják, hogy a félcent rumért bizony szopni kell, mert akkor inkább nem kell, van, amitől én is undorodom :)

Bár nehezen tűröm meg magamon a ruhát éjszaka, főleg ha meleg van, mindig van rajtam legalább egy takaró, ha esetleg történik valami, azt magammal vigyem, és régebben volt egy kisebb bőröndöm hasznos holmikkal, hogy csak felkaphassam és menjek, de a tűznél rájöttem, hogy bár ijedős vagyok, de flegmán kezelem a veszélyhelyzeteket, vagyis későn esik le, hogy gázgéza volt, viszont ez azért jó, mert valamilyen furcsa, nem az én agyamra jellemző módon, vész esetén is tudok logikusan gondolkodni, mivel csak utána ijedek meg. Ez azért hasznos. (A takaró egyébként a mumusoktól is megvéd, ezt mindenki tudja.)

Nem beszélgetek idegenekkel, ha mégis rá vagyok kényszerítve, pl részeg homeless figura a sparban előttem a sorban illedelmesen szóba áll velem, akkor mosolygok és kedves vagyok, mert sosem lehet tudni, ki mire ugrik, ez be szokott válni, a kelleténél többet azonban nem csacsogok, és ilyenkor nem nehéz visszafognom magam. Ha bemutatnak vkit, rendszerint bunkó módon csak egy "jólét" intésre futja (aki látta a pusztító c. filmet,  vagy engem ilyenkor, az tudja), ha mégis kezet kell fognom, akkor azt messziről, de erősen, szembenézve, ahogy koccintani is illik, csak kicsit határozottabban, és józanabbul, és rögtön hátrálok is.

Ha vki nem szimpi, a helyiséget háttal az ajtónak hagyom el, jobb ha végig látótérben van a figura, aki nem hajlandó patikus lenni, nem ülök nyílászárónak háttal, bár ha választani kell, inkább süssön a képernyőbe a nap, az ablakon keresztül, de úgy a második emelet alatt ezt is kizártnak tartom. Liftben nem utazom, ha lehet gyalog is menni, inkább lépcsőzöm hét emeletet, de ismerőssel még ráveszem magam, nehezen, mert klausztrofób vagyok, ami akkor derült ki, mikor 15-16 éve barlangásztunk, és én ott őrjöngtem a "szülőcsatornában", hogy meg fogok halni, mert a sisak a hülye fejemen beakadt, persze a kétszer annyit nyomó férfiember simán átért, én meg majdnem bepisiltem félelmemben, de tényleg, sírtam is, teljesen kikészültem. Amúgy ezt vissza tudom vezetni, talán az tehetett be, mikor anyám nővére egyszer és azt hiszem utoljára ellátogatott hozzánk, a négy fiával, akiket utáltam, mert idióták voltak és hangosak, és mindenhez hozzáértek, amit nehezen viselek még akkor is, ha megkérdezik, hogy megnézhetik-e, persze azért van kivétel, de ez emberfüggő, na és ezek a rosszcsontok játékból betekertek egy pokrócba, annyira nem látszódott ki a fejem, hogy még csak ki se láttam belőle, és rámültek mind a négyen, és ugráltak is rajtam, és hiába kiabáltam, hogy hagyják abba, mert már az elején sem volt vicces, de csak röhögtek, és már nem emlékszem,  hogyan lett vége, de úgy vélem, ennek is köze van ahhoz, hogy nem szeretem az embereket és a szűk helyeket, együtt meg pláne nem.

Van még sok apró, ezek csak a mindennaposak, és akkor most mondja vki azt, hogy nem vagyok beteg :) persze ez nem vicc, néha problémát is okoz, de belémivódtak a dolgok, és ezt néha másoknak köszönhettem, mert ha az ember a nyóckerben nő fel, aztán a hetedikbe disszidál, és került össze érdekes figurákkal, akkor akaratlanul is óvatosabb lesz.

Az érdekes figurákról később, ez is hosszú lett. A pokrócos sztorit így is belegyömöszöltem:)

Update: innen jutott eszembe, hogy kihagytam még egy nagyon rám jellemzőt. Nem veszem fel a telefont és vissza se hívok, ha nem jelzi ki a számot, vagy ha az számomra ismeretlen, bár sokszor akkor sem (ez már szeparálódás), ha ismerős, valamint sem msn-en, sem sehol nem lehet kapcsolatba lépni velem, ha vki nincs a címlistámban, az egyetlen biztos kommunikációs mód felém az sms lenne, ha nem kapcsolnám ki időnként hónapokra a telefonomat, de sokszor az sms-t is úgy nézem meg, hogy megnyitom, ujjam a teló képernyőjén, hogy csak a feladót lássam, és akkor eldöntöm, hogy meg akarom-e nézni, vagy nem, emaileknél, ha épp rájuk nézem, nincs nézőkém, csak a feladót látom, így itt is el tudom dönteni, hogy akarom-e tudni annak a levélnek a tartalmát, vagy inkább nincs kedvem hozzá. Mert ha elolvasom, akkor lehet hogy felhúzom magam, vagy elszégyellem, vagy megbánok valamit, és ezek rossz érzések, inkább nem is akarok tudni róluk. Volt olyan, hogy egy levelet 9 hónappal később "bontottam fel", mert tudtam, hogy hisztis lesz a hangvétel, és nem volt idegrendszerem hozzá (amikor lett volna, akkor meg a net mutatta a középső ujját, mindig volt valami).

Hát ilyen vagyok.