.. de még mindig nem tudom, hogy jól tettem-e. Május 15-én, a doki utáni napon ismét leviharzottam Pestiába, de igazából az utolsó pillanatig még én sem igazán tudtam, hogy tényleg lemegyek-e. Ezért sem szóltam senkinek, mert igérgetni nem szeretek, olyankor olyan ciki azt mondani, hogy mégsem, meg nincs kedvem, meg különben is elraboltak az ufók, és még az anális beültetés miatt lábadozok, és közben ujjongok, h végre előfizetés nélkül tudom fogni az HBO-t, szóval inkább megkíméltem magam ettől, és suttyomban utaztam a főfaluba.

Szabi kijött elém az állomásra, mert visszahozta a pendrive-ot, amin előző nap átadtam elektronikusan a könyvelését, és elkísért a blaháig, ami jó volt, mert már kezdtem meggondolni magam, úgy Rákostól kezdve morfondíroztam azon, hogy igazából hülye ötlet volt elindulni, de így dumáltunk addig, és jobb kedvem lett, mert ő jó ember, és jó embertől csak jó kedve lehet az embernek, és azon viccelődtünk, mikor vártuk a vilimet, hogy még vagy három álruhás követ engem, akik rádióval tartják a kapcsolatot, és ahogy vissza akarok fordulni, küldik majd a biciklist az utamba, vagy az ellenőrt, vagy egy gördeszkás kamaszt, a lényeg, hogy figyelve vagyok, és megakadályozzák, hogy megakadályozzam, hogy eljussak a célig. Szabiban még az a szuper, hogy olyan dolgokat képes észrevenni, amiket én nem, például ezt a műalkotást a keletinél (a falon túl ugye építkezés folyik, és a fejeken keresztül lehet azt megtekinteni - elmés..):

Úgy volt eredetileg, hogy Kangának segítettem volna az Szent Adóbevallásban, három sort bemásolni nem nagy ügy, ezért készült el az enyém is az utolsó előtti pillanatban, de persze semmi sem úgy történt, ahogy én azt elképzeltem. Mert én nagyon el bírom képzelni a dolgokat, teljesen nagyon furmányosan leleményes vagyok, de az élet unalmas és szürke, és fantáziátlan, így hiába vagyok egy agytröszt, a sors nem működik közre velem.

Mert én azt elképzeltem, hogy milyen poén lenne, ha bificcenek vallani segíteni, aztán ha úgy gondolom, hogy a Kanga által szervezett bulinet-bulira (jólvan, le lehet hurrogni, régebben jó társaság volt, és idén lett 10 éve, hogy odajárok időnként, és nem törlöm magam, mert most már sms-díjas visszatérni, és annyit meg nem ér az egész, és különben is úgyis visszaregisztrálnám magam, mert gyenge az akaratom..- aki meg nem tudja, mi az a bulinet, az se vesztett sokat:) van kedvem elmenni, akkor majd a biztonságból betett sminkkészlettel (készlet.. haha :D) bevándorlok a fürdőbe, aztán  jobb esetben Jennifer Lopezzel, ha remeg a kezem, akkor meg Denzel Washingtonnal az arcomon hetykén felteszem a kérdést, hogy na indulunk a partyra?

Ehelyett a Moszkva téren jártam épp, amikor hivott barátosném, hogy ők most elindulnak, mert a szervezőnek illik oda érni hamarabb, mint az első vendég, ami nekem nem volt egyértelmű, mint ahogy az sem, hogy ha vki 5re megy fodrászhoz, akkor az 5kor nem lesz otthon, ez nekem elvont logika, egyáltalán nem triviális, úgyhogy villamosozzak vissza két megállót aaa.. ööö.. szóval két megállót visszafele, ami nekem óriási szervezési problémát okozott, mert én nem tudok közlekedni, az 59-es villamost is azután találtam meg, hogy először elmentem mellette, majd a 18-asban voltam biztos, hogy az az 59-es, és a Moszkva teret sem ismerem fel ha nem a metróból kijövet közelítem meg, és sajnos nem tudom becsapni az agyamat azzal, hogy a 4-6-os megállójából elsétálok a metrókijáratig, mert a szürkeállomány az tudja, hogy én nem onnan jöttem, és megtagadja a felismerést.

Kis bóklászás után visszataláltam a 4-6-osig, és szánom bánom bűnömet, de a két megállóra már nem váltottam jegyet, mert csak egy maradt, helyette idegesen szorongattam a kezemben, mintha a lottó ötös lenne a tenyeremben, és mindenki látná, hogy nyertem, és mindjárt letepernek a szelvényért. Persze ahhoz is kellett vagy öt perc, hogy megértsem merre kell majd menni, ha leszállok a járműről, mert az olyan irányok, hogy párhuzamos, merőleges, szállj le jobbra, az nekem semmit nem jelentenek, mert mégis mihez képest párhuzamos, vagy merőleges, és rendezői jobbról van-e szó, vagy nem? Hálistennek a menetirány szót értelmezhetőnek találtam, szóval sikerült jó helyen bevárnom a csajokat.

Kangával és Pörlivel indultunk el a bulájba így aztán, nekem meg már a Moszkva téren elment a kedvem az egésztől, mert miért van az, hogy nem úgy mennek a dolgok, ahogy én azt megálmodtam, és miért kell nekem utazni visszafele, és különben is el fogok tévedni, meg olyan macerás az egész, vagyis ha nem Miskolcról száguldottam volna le, hanem a cityben lakom, akkor 99%, hogy hazafele veszem az utamat, bár ahogy a nőciket ismerem, egy lécilécilécikapszegybambit telefonhívásos mentőakció esélyesen visszairányított volna.

Így hát csökkent kedvvel bandukoltam velük, persze azért jó volt látni őket, Kangával a januári utazás alkalmával találkoztam utoljára, Pörlivel még régebben. Mikor odaértünk, örömmel konstatáltam, hogy a szervezővel érkezni jó dolog, mert nem kellett beugrót fizetnem, aztán miután Kanga kiugrálta magát ismerősről ismerősre (nem mi érkeztünk a leghamarabb), elővettük végre a bevallást, és tök szépen és érthetően elmagyaráztam, hogy mit hova kell majd beírni, mit kell letölteni. Gépet direkt nem vittem magammal, mert nem akartam cipelni, és mert úgy volt, hogy lakásban abevezünk. Persze még jó, hogy később felhívtam, mert semmi nem ment át a mondókámból, aminek vagy az volt az oka, hogy nem tudok magyarázni, ami azért szerintem nem teljesen igaz, vagy az, hogy baromira nem érdekelte igazából a téma, és legszívesebben mással foglalkozott volna, amit elhiszek, vagy lehet, hogy a szelektív amnéziát az a pár tequila okozta, ezt már nem tudjuk meg.

Az adózás után nagy örömmel gyorsan átadtam Pörlinek a felsőjét, amit mint kiderült, 3 évvel ezelőtt adott kölcsön, mikor akaratom ellenére elráncigáltak egy purepartyra, ahol aztán azon nyavalygott, hogy a melegbulin egy pasi sem akarja felszedni, és a vége éhségbe, pizzarendelésbe, fázásba, lábfájásba és hisztibe torkollot, szóval akkor láttam utoljára, ami jó régen volt. Próbáltunk beszélgetni az élet nagy dolgairól, világbékéről, klónozásról, űrutazásról, pónilovakról, meg a génmanipulációról, szóval mindennapos dolgokról, de elég hangos volt a nemtommilyen zenekar, akiben a nemtomki volt a dobos, akit egyébként biztos ismerek, vagyis láttam már, mert ő volt a dj a régi bulikban, de a nevén kívül semmi ismerős nem volt benne, csak annyi, mint a többi emberszabásúban.

Később szálingóztak ismerősök, meg ismeretlenek is, utóbbiakból is volt aki örült nekem, vannak még beteg emberek a világban, majd máshogy gondolkodnak, ha megismernek, bár azt meg elég nehéz úgy, hogy nem megyek emberek közé, tehát végülis örök szeretetre vagyok kárhoztatva, ami nem igazság, mert engem ne szeressenek csak úgy, én azt ki akarom érdemelni.

Általános volt a jéezitt??, jélevágtaahaját!, jéfeketelett! tekintetfolyamat, kézzel tapintható gondolatbuborékokban. Vicces volt, hogy Awex is háromszor nézett rám, mire felismert, és mire hitt a szemének. A zene ellenére és dacára próbáltunk beszélgetni, inkább kevesebb, mint több sikerrel, túl sok mindent nem tudtunk meg, viszont bólogattunk sokat, meg vigyorogtunk, és az esetek 60%-ban ordibálva kérdeztük a másikat, hogy mit is mondott. A zenekar után sem lett jobb a helyzet.

Érdekesébbnél érdekesebb nóták szóltak, és túl keveset ittam ahhoz, hogy el tudjam képzelni, ezekre hogyan lehet táncolni. Mindenesetre sokakat ez nem zavart, a nép láthatóan jól érezte magát, Kanga is hamar bevágott hamar pár silvert, vagy goldot, fene se tudja, mindkettő előtt nyalni kell. Azért mi jók voltunk, és szigorúan figyeltük, hogy ne kövesse túl hamar egy következő adag az előzőt, nem vicces dolog keresztbeállt szemekkel táncikálni, vagy épp nem emlékezni az este egy részére. Persze én is rúgtam már be úgy, hogy a teleportáló kapuval jutottam haza, vagyis egyik emlékem az, hogy iszom, a másik pedig már az, hogy otthon vagyok, és csak másnap jönnek elő a részletek, hogy adslt meghazudtoló sávszélességben dülöngéltem haza, mindenféle veszélyes környékeken, sötét utcákon, hajléktalanokon, vagy hasonlóan illuminált elmeálloptú egyedeken keresztül. Biztos volt olyan is, hogy plutóniumot is csempésztem közben, de annyira titkos volt a hadművelet, hogy nem engedhettem meg magamnak, hogy emlékezzem rá.

Amúgy megvolt a 15 (másod?)perc hírnevem is, a pólómnak köszönhetően, amit Athinától rendeltem, vagy barteleztem parfümért, rövid a memóriám. Figyeljük meg a pozitív életszemléletű szöveget a fenti képen, így érthetővé válik, hogy miért is keresték annyian a társaságomat. Vagy érthetetlenné. Súlyos kamerafóbiám és nagyfokú szerénységem nem engedte, hogy teljes valómban szerepeljek a képen, no meg vannak emberek, akiket szépérzékkel áldott meg a sors, igazán nem szeretnék vizuális katasztrófát okozni számukra. Az előttem lévő sörösüveg (ha egyáltal sörös) nem az enyém, én végig redbullt meg kólát ittam csak. Kóla nélkül. De nem, 2 redbull volt, és 1 kóla. Vagy gyümölcslé volt? Na mindegy, két redbull volt, kisérővel. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy minden csacskaságot megjegyezzek.

Az alkalmat ki kellett használnom, hogy középpontba került a ruházatom, és akár kérték, akár nem, a fotósokra tukmáltam a pulóverem is, amit előző napból okulva hoztam magammal, és a vonaton hasznomra is vált, mert röpködő mínuszokban is bekapcsolják a légkondit, ami hűt, végtére is kifizettük az IC kényelmi pótdíját, hát dögöljünk meg.

Nem dobott ám mindenki hátast tőlem, Evil a kék hajával igazából megsemmisítő csapást mért az én új frizurámra, a különbség csak az volt, hogy az ő kompozíciója alig volt látható sötétben, míg én csalfán negrót tömtem a számba, kicselezve az esetleges áramszünetet is. Mindenre kell gondolni. Zizzbe botlottam még bele, vagyis jól megbökdöstem, hogy helló itt vagyok, rég láttuk egymást, talán a nála tartott soksok évvel ezelőtti palacsintázás alkalmával, amiből mindenre emlékszem, csak a palacsintára nem (nem ittam), és aminek a részeként elmentünk nem sokan, de elegen egy étterembe, és minden asztalhoz jöttek a pincérek, minden haverunkat kiszolgálták már, csak azt az asztalt kerülték el, amelyiknél én is ültem (oké, végülis nem csoda), erre East (aki Zalán, és akinek a neve nagyon tetszik - nem az East, hanem a Zalán) felhívta az asztaltól az éttermet, és szólt, hogy küldjenek már fel pincért az asztalunkhoz, mert éhesek vagyunk, és jött is a pincért, persze kapásból nem hozzánk, de azért sikerült a végén megtömni a hasunkat. Nem emlékszem már, hogy jó volt-e, de ha rossz lett volna, akkor tudnám. Azt hiszem. East egyébként úgy tett, mintha megismert volna, de nem kicsit alapozott már, és a felismerés apró szikráját sem véltem felfedezni a szemében, pedig kétszer is jeleztem, hogy sziaszevasz, kétszer örült nekem, de mindenkinek örült.

Éjfélig bírtam a hajcihőt, és a beszéd ellehetetlenítését, akkor felhívtam a Zen Kertem, akivel már előzőleg letárgyaltam, hogy nála vészelem át az éjszakát, beszélgetésbe ölve az időt. Mindketten tudtuk, hogy beszélni én fogok, ő meg majd hümmög. Azért Zen Kert, mert bár fényévenként találkozunk, még ilyet, hát persze, hogy bevallási időszakban, de mindig is egy szempillantás alatt lenyugtatott a társasága, mintha egy japán kert padjára ülnék, virágzó cseresznyefák alá, daloló kismadarak közé, előttem egy tavacskával, a háttérben taichiző öregekkel. Megbeszéltük, hogy éjfélre elém jön, ezért késett 15 percet, de nem hánytam a szemére, ahhoz innom kellett volna.

Hajnali háromkor sikerült először az órára nézni, furcsa módon most ő is szóhoz jutott, ami azért annyira nem meglepő tőle, van annyira manipulatív, hogy elhitesse velem, hogy jó hallgatóság vagyok, dumáltunk az új hobbijáról, az én hülyeségemről, kóstoltam isteni málnabort, megtudtam, hogy sok bor nem azért nem ízlik nekem, mert hülye az ízlésem, hanem mert szimplán szart ittam, tanulhattam volna önvédelmi fogást, ha nem röhögöm el, és nem nyafogom, hogy nemnemnem, vihogtam sokat, egy kicsit sírtam is, de kaptam zsepit, és rengeteget dumáltunk, ahogy szoktunk. A szokásos könyv- és dvdajánló elmaradt, de azért felhoztam témának, hogy a születésnapomra tőle kapott könyvet, amit kölcsönadtam neki, még nem kaptam vissza, de ez is két évbe fog szerintem kerülni, mint a megígért Loreena McKennitt-összes, valamint kiderült, hogy ki volt az, aki valamikor felajánlotta, hogy ha 35 éves koromig nem vesz el senki, akkor ő majd igen, persze hogy ő mondta, én erre jól rácsodálkoztam, mert emlékeznem kellene a kérőimre, de biztosan már akkor sem vettem komolyan, nade majd négy év múlva majd kopogtatok az ajtaján anyakönyvvezetővel a jobbomon, aztán majd hebeghet meg haboghat, hogy áprilisi tréfa volt!

Reggel 7 körül sikerült párnák közé keveredni, addigra már eléggé szűkült egyikünk szeme, aki nem én voltam. Tízkor persze már kukorékoltam, ha akartam volna, se tudtam volna tovább aludni, mert ötpercenként szólt a telefonja, ébresztő gyanánt, amibe feleslegesnek tartottam beleavatkozni, mert ha alszik, elefántot is telepíthetsz a hátára, akkor sem ébred fel, ahogy most sem, úgyhogy szépen olvasgattam a könyvet, amit okosan magammal vittem, rajzoltam a minizenkertbe, megfésülködtem többször is, valahogy mindig egyre csomósabb lett, jobb lett volna, ha hozzá sem nyúlok, aztán mikor nehezen felébredt a vendéglátóm, kiköveteltem, hogy térjünk rá végre a bevallására, mert sose lesz meg (amit egyébként szerintem még mindig nem adott be), aztán az eredeti ebédmeghívásomból gyors pótjegy vásárlás lett a neten, meg autóban félig elfogyasztott gyros, a spenótos izét, ami háromszög alakú volt, és finom (pedig a spenótot már nem szeretjük), azt otthon faltam már be, nevét azóta is elmém homálya fedi.

A vonatot szerencsésen épphogy elértem a jegyfelvétel után, még jó, hogy a netes jegyeket automatánál lehet kézhez kapni, nincs sor, nincs ügyintéző, aki csak összekavarná a dolgokat, és pont a bejárattal szembeni sínekről indult a szerelvény, futni se kellett, amit nem is akartam, inkább mentem volna a fél órával későbbi gyorssal, utálok futni jármű után, de azért néha edzésképp megtettem, csakhogy lássam, hogy képes vagyok rá. A vonaton Pest fele jól elálmélkodtam, nagyon pöpec volt, fa asztalok, mindenkinek 230 Volt volt (nem bírtam kihagyni), szóval rá kellett kérdeznem, hogy jó helyre szálltam-e fel. Hazafelé már snassz ic-vel jöttem, egyefene, nem sértődöm meg, de azért nem esett jól!

Itthon leültem egy picit, elfáradtam az utazástól, meg az egész naptól, mert hajnali 4 óta fenn voltam, aztán reggel sem aludtam sokat, szóval hosszú volt a nap, aznap még jó hangulatom volt, csak elpilledtem. Vasárnapra viszont már iszonyat letargia jött rám.

Lehet, hogy én tényleg nem vagyok társasági lény. Jól érzem akkor ott magam, utólag meg már nem. Nem mintha bármi megváltozott volna, olyan, mintha azért, mert jól éreztem magam fél napig, ezért egy hétig vacakul kell lennem, mintha valami beépített érzelemkiegyenlítő lenne bennem, ami nem engedi, hogy huzamosabb ideig jó legyen, mert nem arra vagyok hivatott, hogy boldog legyek, vagy kiegyensúlyozott, hanem arra, hogy letört, depresszív, nyomott, szóval mint egy éhező költő, csak épp verset írni nem tudok.

Bónuszfotóként itt támasztom a pultot, a bojler alkatommal, ismét nem fedem fel kilétem, mert épp katonai chipekkel kereskedem feketén, és az ügyet bonyolítaná, ha felismernének, mellettem Pörli végzi az elterelő hadműveletet az alkoholmentes sörtánccal:

Itt meg Kanga varázsol éppen, aranyat, titkos receptúra alapján, de pókláb híján csak egy tequila lett belőle:

Aki idáig elolvasta, az meg is érdemelte ;))