Mullian, a sas, kunyhót épített a magas yaraa:n (a: = umlaut), vagyis a fehér eukaliptuszfa tetején. Ott élt törzsétől messze Moodaival, opossum-feleségével, és Moodaival, opossum-anyósával. Velük élt Butterga is, a Buggoo, azaz a repülőmókus törzs leánya. Butterga barátnője volt Moodainak, Mullian feleségének, és távoli leszármazottja a Moodai törzsnek.
   Mullian, a sas, emberevő volt. Ezért nem lakott együtt a többi fekete emberrel. Hogy kannibál vágyait kielégítse (a legendákban mintha az állatok is emberek lennének - én), nagy lándzsával járt portyázni - vagy négyakkora volt ez, mint a rendes lándzsa. Ha talált egy fekete embert, aki egyedül vadászott, megölte és felvitte a kunyhójába, a fa tetejére. Ott aztán Moodai és Butterga megfőzték, és négyesben megették: mert az asszonyok, akárcsak Mullian, emberevők voltak.
   Így tartott ez jó sokáig. Végezetre Mullian már annyi embert elpusztított, hogy a barátaik elhatározták: kiderítik, mi történt velük, és rá is bukkantak a legutoljára eltűnt ember nyomára. Követték a nyomát, egészen odáig, ahol megölték. Ráleltek gyilkosának nyomára és azt követve, elértek egészen a yaraa:nfáig, ahová Mullian a házát építette. Föl is akartak mászni a fára, de magas volt és sima, így aztán sok hiábavaló kísérlet után föladták a reményt. Ahogy ott keseregtek kudarcukon, eszükbe jutott Bibbi, a híres famászó harkály. Segítségül is hívtak két fiatal Bibbit. Az egyik eljött és magával hozta  barátját, Murra-wundát, a kúszó patkányok törzséből.
Alig hallották meg, mit kívánnak tőlük a feketék, már a fához is siettek ezek a híres famászók, és kúszni kezdtek felfelé a yaraa:non. Estig még csak a fa derekáig értek, itt leteleptek az egyik ágra. Reggel megvárták, míg Mullian elmegy, akkor aztán másztak tovább.
   Végre elérkeztek Mullian kunyhójához és egy alkalmas pillanatban be is surrantak. Mikor már benn voltak, a kunyhó egyik sarkában sietve elrejtettek egy parázsló ágat, és nagyon vigyáztak, nehogy az asszonyok megneszeljék, hogy ott vannak. Akkor aztán szép csöndesen megint lemásztak; hírük-poruk se maradt.
   Napközben az asszonyok egyszer-egyszer pattogást hallottak, mintha égne valami. Körülnéztek, nem láttak semmit, de mivel az ő tűzük is égett, nem törődtek vele; gondolták, néhány fűszál esett a tűzre, az pattog.
Bibbi és Murra-wunda, miután a zsarátnokot elrejtették és leértek a földre, elmondták a fekete embereknek, mit végeztek odafenn. Azok meghallgatták tervüket, hogyan akarják Mulliant kiperzselni, de féltek, hogy az égő fa eldől, hát egy kissé távolabb húzódtak, onnan már biztonságban figyelhették az eseményeket. S nagy volt az örömük, ha csak rágondoltak is, hogy túljártak ellenségük eszén. Bibbi és Murra-wunda pedig boldog volt, mert mind a fekete emberek dicsérték ügyességüket és okosságukat.
   Délidő után hazajött Mullian. Mikor a kunyhó elé ért, felakasztotta hatalmas lándzsáját. Aztán bement és leheveredett, mert nagy volt az ő fáradtsága és kicsiny a nyeresége.Nemsokára hallja, hogy a nagy lándzsa leesik. Felugrott és visszatette a helyére. Alighogy visszafeküdt, hallja csak újra, hogy leesik. Felkelt hát és még egyszer visszarakta a helyére. Ahogy visszament a fekhelyére, láng csapott fel a kunyhó túlsó sarkában.
   Rákiáltott a három asszonyra, akik éppen főztek, azok is odarohantak tüzet oltani. De tehettek, amit csak akartak: a tűz csak jobban elharapózott. Mulliannak leégett a fél karja, a két Moodainak megégett a lába, Butterga is csúnyán megpörkölődött.
Már látták: hiába viaskodnak a lángokkal; sorsára hagyták hát a kunyhót és csak a menekülésre gondoltak. Az ám: de már késő volt. Ahogy ki akartak menni, rájuk szakadt a kunyhó teteje. Mire a tűz elhamvadt, a yaraa:nfa lakóiból márcsak üszkös csontok maradtak.
   És a fekete emberek is csak ennyit találtak ellenségeikből; de a legenda szerint Mullian, a sas, az égben él, mint Mullian-ga, a hajnali csillag, oldalán egy kis csillag, ez a fél karja, másik oldalán egy nagyobb csillag, ez meg a felesége, Moodai, az opossum.