A hétvége kicsit fárasztón telt, részben mert Vagánysrác nálam járt ;), részben mert rendrakás, pakolás volt napirenden, később meg nagytakaritásba is fogtam jól.

Ezt több okból is tettem, az egyik mondjuk az volt, hogy mióta beköltöztem (április végén múlt 2 éve), igazán nagy takaritás nem volt, időnként kisuvickoltam a fürdőt, ablakot mostam hébe-hóba, de rendes puceválásra valahogy sose volt időm.
(A "hogyan hazudjunk mint a vizfolyás" c. kötet szerint idő=kedv - A szerk.)

Szerintem a takaritást fel kéne venni az olimpiai ágak közé. Tuti befutó lennék ezekből:
 

- nyitott ablakban fél lábon, két számmal nagyobb, csúszos papucsban állás
- kád szélén egyensúlyozás vizes talppal, nyújtózkódva (ablak még mindig nyitva)
- asztalon, billegő szék tetején függönyleszedés
- éjjel suttyomban halkan három kukából két és felet teletömés

És akkor a dohányzóasztalos sztorit ki is hagyom, annak a tetejére a szék csak 3 lábbal fér fel, szóval mikor a könyvesdobozt leszedtem, inkább hasonlitottam egy biolibikókára, mint egy takaritó némberre.

Prücsök eleinte érdeklődéssel vegyes ásitozással szemlélte az eseményeket, felettébb örülve az élet olyan apró örömeinek, mint a régen elveszettnek hitt focilabdájának megtalálása, dzsungelharc imitálása a székek között, régi Asztalos János parki akadályversenyek egyénileg értelmezett felidézése, a szőrtelenités céljából parkettára helyezett sötétitő függönyön való mászkálás, akrobatikus fetrengés, müvészi alvás.

Aztán ahogy esteledett, ő már aludni akart, és nyávogással, berregéssel akart eltériteni a tisztaságtól, később mikor megtudta, hogy még ő is meg lesz hamarosan fürdetve (nem tudom ki köpött, talán az egyik felmosott hangya, na mindegy, már megbosszultam), elővette a csúnya nézését is, amivel általában akkor tisztel meg, ha nincs tiszta alom, esetleg nem megfelelő hőfokú a vize, vagy csirkés konzervet bontottam, holott nyomatékosan kijelentette, hogy neki nyúlra fáj a foga.


Igazából azért nem szeretem a nagytakaritást, mert ilyenkor mindenképp meg kell harcolnom a pókokkal, tök mindegy, hogy kertes, nem kertes házban laksz. Szerintem még a hermetikusan lezárható atombunkerekben is ott vannak, rettenetes. Ilyenkor egész éjjel rémálmom van, lelki szemeim előtt az éj leple alatt megindul az élet a porszivóban, ahova tüntettem őket a nap folyamán, majd megtalálják a kiutat, és vendettára indulnak, hogy csoportosan kövessenek el garázdaságot rajtam és a lakáson. Elképzelem, ahogy összegraffitizik a szobát, az ágyamat, engem, persze mivel ők kicsik, igy észre se venném az egészet, csak a pókok látnák, és ahogy mennék az utcán munkába, és felülök a hetes buszra, és meglát egy pók a sarokban, az persze röhögni fog, hogy "na jól elbántak veled a rokonok" de én ebből semmit nem fogok érzékelni, és anélkül, hogy tudnám, úgy aláznak porig.

A másik verzió (ez már itt benn született meg Zanza segitségével), a beszippantás által megtépett, részben amputált végtatú pókok közül egy indul útnak (ő az egyetlen túlélő), melankolikus zene kiséri útján, ahogy a csőből a parkettára jut, rágókájával kapaszkodva húzza-vonja magát nanométerenként előre, közben a családjára gondol (apját Al Pacino játszaná, nagyapját Antony Hopkins, nővérét Juliette Binoche mondjuk, de ez csak egy ötlet), akiket a behatoló intézett el kegyetlen módon, pedig ők is csak a kis hálójukat szövögették, és a légynek sem ártottak (itt beszólna valamit Silent Bob), és amikor hajnalra elérne a szobám ajtajáig a szerencsétlen, megállna pihenni egy szusszanatnyi időre, rátámaszkodna billegő csonkjaira, én meg épp akkor ébrednék, és lazán szétnyomnám a papucsommal, miközben álmosan a mosdó felé sietek.
C'est la vie.
C'est la mort :)

Mivel éjjel én még rettenetesen féltem, hogy a pókok martalékává válok, próbáltam kiengesztelni őfelségét, de mikor megkértem, hogy legyen olyan kedves, ezen az éjjelen kivételesen közel elaludni, mire kimondtam, már csak ennyit láttam belőle:

Azt hiszem átléptek rajtam...