A Nap ugyanolyan gyorsan távozott, ahogy jött. Az addig szemellenzőként feltartott kezüket csüggedten engedték le a kis csapat tagjai, majd lehuppantak ideiglenes táborhelyükön.
- Sosem fogom megszokni - szólalt meg a legmagasabb közülük. - Van, mikor napokig sötétség borítja világunkat, máskor meg egy nap ötször is felvillan a Napunk, és mindig csak annyi időre, hogy elvakítson bennünket. Mit vétettünk, hogy az Istenek így játszanak velünk?
- Addig örülj, amíg csak rövid időre látod a Napot. - válaszolta az öreg, mind közül a legvénebb és legbölcsebb. - Sosem jelent jót, ha túl sokáig látod a fényt, higyj nekem. Mikor legutóbb ilyen történt, a világunk nagy része elpusztult, alig páran maradtunk életben. Ezért kell sietnünk, hogy a dolgunkat időben elvégezhessük, különben az Istenek megharagszanak ránk és pokoli, forró vég ér el minket. Felderítőink egy új, zöld, ragacsos lápot vettek észre, nem messze innen. El kell tüntetnünk minél hamarabb, hogy Uraink kedvében járjunk! Induljunk!

A pár fős banda kókadtan összekapta magát. Nem értették Isteneik játékát a Nappal, és nem csak a váratlan kivilágosodás volt az egyetlen furcsa ebben a világban. A fény feltámadásával eltűntek, vagy épp feltűntek hegyek, a táj átrendeződött, sokszor csak kis változás volt, de időről időre teljesen átalakult a világuk. Úgy vélték, Uraik így adják tudtukra, hogy ők a legfelsőbb hatalom, és bármit megtehetnek velük, jobb lesz, ha teszik a dolgukat. A feladatuk nem volt egyszerű: ebben a hideg, kies világban folyton vándorolni kellett, hogy a felderítők által talált mocskot eltüntessék.  Ha a Tisztaság Rendje felborul, az Istenek megbüntették a világukat, és óriási vészt szórtak rájuk. A legutóbbit nem sokan élték túl, és azok közül is már csak az öreg élt, de mikor elmeséli mi történt azon a napon, a gyerekeket és az asszonyokat kiküldik, olyan rettenetes a története. Így hát kénytelenek ügyelni folyton változó és többnyire sötét világukra.

Megint felvillant a fény. A Nap újra fenn van. Most volt idejük körülnézni egy kicsit, és ez aggasztó volt számukra.
- Ez.. ez a szín lenne a fehér? - kérdezte a legkisebb, az újonnan szeme elé táruló tájról.
- Igen, ez az.. ott a messzeségben, annak a dombnak a tetején, az a gigantikus kupola, az meg a piros - mutatott a távolba az öreg. Mindenki odanézett, és együttesen csodálkoztak rá az új információra. A sötétben nem sok szín látszódik.
- És az mi? - kérdezte a köpcös, és egy óriási - bár a kupolához mérten igen csak eltörpülő - foltra mutatott, ami felettük tornyosult. - Az olyan, mint a sötétség.
- Fekete. De.. de.. ez nem lehet igaz!
- Mi az? Mi történt Apó?
- Ez.. ez.. nézzétek.. azok ott szárnyak lehetnek! Ez egy sárkány! Sosem láttunk ilyet még a Nagy Pusztítás előtt sem, csak regék keringtek róluk. Állítólag tudnak repülni, azokkal az áttetsző lebernyegekkel, amit szárnynak hívnak. Sokféle mesét ismerek, de erről nem gondoltam volna hogy igaz!

Döbbenten álltak a tetem előtt, ami mellett teljesen eltörpült a takarító expedíció. Még mindig világos volt.

- Gyorsan! Gyorsan el kell tüntetnünk! Ha az Istenek észreveszik, vége a világunknak! Ha már észre nem vették. Túl régóta tart a fény uradalma. - De már nem volt idejük megmozdulni: egy hatalmas, sárga görgeteg eltüntette őket a föld színéről, nyomukban csak forró lavina és gőz maradt.


- Vajon hogy került muslica a hűtőbe? - morfondíroztam, miközben a szivaccsal dolgoztam a hidegben. Az egész úgy kezdődött, hogy levet eresztett a hülye kivi, és minden ragadni kezdett tőle...