Mundomar után nem maradt más, mint hazaevickélni, jól meg lettem hirtelen sürgetve, hogy siessünk már, de ezzel nálam csak idegbajt lehet elérni, ha pár perccel a más által tervezett időpont előtt közlik velem, hogy siessek. Ki lehetett volna védeni, ha előbb tudom, úgyhogy nem nagyon erőltettem meg magam. Teljesen nyugodt voltam, mert emlékeztem, hogy az 1-es busz 19:08-kor ment el utoljára (19:09 volt), és a 47-es busz, amiről szó volt, hogy az jó nekünk, az fél óránként jár, óra 15-kor és 45-kor, ergo elérjük. Persze Zoli nem így emlékezett, de én nyertem.

Nézegettük egy kicsit az állomáslistát, de engem nem érdekelt annyira, úgy voltam vele, hogy a fiúk megbeszélték az utat, hát akkor tudják. Felszálltunk, 1,25 EUR volt a jegy Benidorm centrumáig, aztán mikor kiderült, hogy az ígérettel ellentétben nem írja ki a megállókat a busz, megkérdeztem Zolit, hogy hanyadik megálló lesz, de persze nem számolta meg. Itt már utáltam magam, hogy kinéztem a pasikból, hogy minden rendben lesz, de ekkor még nem sejtettem, hogy békaemberek, meg ürgebőrbe varrva :) Szóval szólt a buszvezetőnek (persze vezetés közben, mikor máskor?), hogy jelezze már, ha odaértünk, mert a megállókban is csak néha volt kinn, hogy épp merre járunk. Ahogy a látképből is kiderült, tele van óriási szállodákkal a város, ahogy Alicante is, de nagyrészük üres. Egészen a főszezonig. Valahova ugye el kell férnie az egymillió túristának!
Az egyik megállóban volt kinn óra és hőmérő, hát 19:25-kor 35 C fok volt, és már nem a tűző napon volt a mérő, később egy árnyékos házoldalban már csak 27 C fokot mutatott egy másik.

Na leszállunk, mehetünk át a vilingerhez, ami baromira nem volt közel, mert igazából mégsem tudták a fiúk, hogy pontosan hol tesz le a busz, tehát sétálhattunk még jó húsz percet, ami még mindig nem volt biztos, mert a villamosmegállót is csak besaccolták a fiúk a gps térképén. Fasza. Nekem eddigre már tököm tele volt az egésszel, fájt a lábam a vietnámi kis szarban, a két ujjam között már nem éreztem a bőröm, időnként levettem a papucsot, és mezítláb keringtem a városban. Útrövidítésként egyszer lemásztunk lépcsőn, de mivel tévedés volt, vagy háromszor többet kellett felfele lépcsőzni. Kezdtem ott tartani, hogy én leülök, nem érdekel semmi, ott maradok, majd 30-án szedjenek össze, hogy haza tudjak menni. Nem bírom elviselni a bizonytalanságot, főleg ha biztosra készülök. Ha úgy döntök reggel, hogy spontán vágok a világnak, az más, elsősorban azért, mert akkor úgyis öltözök, és rendes cipőt veszek fel, stb.

A villamos meg lett aztán, szerencsére nem lehetett eltéveszteni még az irányt sem (bár a hegy állásából rájöttem teljesen magamtól, hogy merre van Alicante), mert végállomása volt annak a vonalnak, ami nekünk kellett. Az 1-es vonal kellett, az elvisz minket El Campello-ig, oda meg kijönnek értünk autóval. 2,25 EUR volt az út, mert zónát váltottunk, ha megállt volna ott is, ami a legközelebbi megálló a szálláshoz (az már a 3-as vonal), akkor 3,35-öt kellett volna fizetni, mert az egy zónával még arrébb van.

Az állomás előtt is volt egy kis csetepaté, mert Zoli megkérdezte, hogy szerintem merre kéne menni, merre lehet Alicante, én meg mondtam, hogy nézzük meg, hátha van tábla a közelben, ahol kiírják (volt pár az úton, de ott a közelben épp nem), nézegettem a kiírásokat, hogy hátha az, és mire megfordulok, ember sehol. Úgyhogy ott maradtam, gondoltam ő is keres, majd visszajön. Persze nem, megtalálta az állomást, mert ki volt irva az utca közepén lévő kapu felé, amit nekem az utca végéből látni kellett volna, miközben a szemközti oldal utcatábláját nem tudom elolvasni, mert a rejtett kancsalságtól nem látok jól messzire szemüveg nélkül (ezt a témát most hagyjuk, hogy miért nem hordom:), és ezt mindenki tudja, aki kicsit is ismer, de én voltam a hülye.

Volt egyébként pénztáros néni is, aki angolul is értette, hogy "tú szinglö tikitt tu elkámpello plíz", de ácsorgott ott egy nagyon pöpec kis érintőképernyős jegyautomata, ami még kártyát is elfogadott. Mármint bankkártyát, visát, maestrot, american expresst, és még jó párat. Itt én kicsit megzavarodtam, mert Petiék úgy mesélték, hogy a villamoson kell jegyet venni, de éltünk az alkalommal. Utólag kiderült, hogy ez a végállomás egy egyedi eset, általában sehol sincs se pénztáros, se automata, szóval a villamoson lévőből kell jegyet venni, ami tök olyan volt, mint az állomáson, tehát az is elfogadott kártyát is. A váróban olyan kijelző volt, mint a vonatállomásokon, 20:35-kor jött a mi villamosunk, úgyhogy leültünk várni kicsit. (Már több, mint egy órája úton ugye.) Egy néni próbált szóba elegyedni velem, miközben magyarul beszéltem Zolival, nem vágta, hogy nem értem, egy bácsi  nagyot nézett, mikor odavánszorgott, én meg felálltam átadni a helyemet. Először nem is értette, hogy mit akarok, de aztán mutattam neki az ülést, és bár elfogadta, láttam, hogy egyébként gőze sincs, hogyan kezelje a helyzetet.

Ez a villamos amúgy nem igazán villamos, mert óriási területet jár be, inkább amolyan hévként működik, de azért tram-nek hívják. Kinézetre combino-feeling, belül meg inkább a metróra hasonlított, de volt csomagtartós része, mint a hévnek, viszont csuklott, amiről meg a 7-es busz jutott rögtön az eszembe.

A kilátás lenyügöző lett volna, ha nem alszom el a fáradtságtól, így kb negyedórával a cél előtt tudtam csak kitekinteni a fejemből. Hát kérem, balra a tenger legtöbbször, néha épülettől, vagy egy-egy sziklafaltól nem látni, jobbra meg a hegy ezerrel. Elég érdekes látvány egy villamostól :)

A naplemente a járművön ért minket, én már teljesen kész voltam. A lábam iszonyatosan fájt, kimerültem a hisztiben is, és egyre inkább elkámpicsorodtam a tudattól, hogy az esti tűznézegetésből semmi nem lesz, mert negyed tízre értünk aztán El Campello-ba, és éjfélkor lett volna a móka, addig meg még tusolni is kellett volna, ragadtunk mint a veszedelem, kajálni is kéne, mert egész nap csak gyümölcsön éltem a parkban, valahogy nem igazán akartam, hogy ott jöjjön rám az emésztés egy magasabb fóka (HA-HA), és még egy kis pihenőt is díjazott volna a lábam, de mindezt úgy, hogy éjfélre már újra a városban legyünk.. áh.. esélytelen. És ha mégis, jó időt ki kell még bírni mert egy több emelet magas faépítmény nem két perc alatt ég le, meg tömeg, meg ilyenek, szóval semmi nem lett aztán belőle.

Zoli felhívta Petit az állomáson (a villamosról ott csináltam képet), valamilyen bolt előtt kellett volna találkoznunk, de ahogy letette a telefont, már nem tudta megmondani, hogy pontosan milyen bolt az, szóval végérvényesen feladtam Ecuadorba a józan eszem, legszívesebben a járda szélére rogytam volna, és halk motyogással kísérve téptem volna  a hajam, hogy aztán szálanként felzabáljam.

Estére gyönyörűen feldagadt a karom, meg mindenem, első tippem napallergia volt, de aztán egy nap kellett hozzá, hogy kiderüljön, hogy az iszonyatos, színtelen csalánkiütés, amitől olyan ragyás lett a bőröm, hogy krumplit lehetne reszelni rajta, hát az az avon napvédő spray-től van, amitől már egyszer ugyanígy jártam, csak okos vagyok, és elfelejtettem, ezért hoztam aztán magammal. Erről ennyit. Ja, lehet hogy másnak jó, csak az én bőröm nem bírja, szóval nem akarom lejáratni a terméket, de én így jártam.

Áztattam kicsit magam a tus alatt, hajat mostam, bicegtem összevissza, aztán még éjjel kiszanáltam és feltöltöttem a képeket, meg el kezdtem írni a beszámolót.
A képeket úgy a legjobb megnézni az albumból, hogy diavetítés, és F11, amivel teljes képernyős lesz. Ugyanezzel a gombbal lehet a normál képernyőre visszaváltani.