"Reggel" (=ébredés környékén) a párnámra szorulva eszembe jutott az én régi állatkám, Filemon, aki egy fél méter magas, fehér cica volt. Mondanám, hogy plüss, de nem, akkoriban az nem volt divat, ilyen kitömött jószág volt, két centis szőrrel, ami nem volt túl puha, de fésülgetni lehetett, meg ölelgetni is Filemont, és így a legfőbb kritériumoknak megfelelt. A legfontosabb dolog még az volt, hogy a varrt csíkok nem zavartak a játékállatokon, de ha láttam a fonalat benne, akkor az nem volt az igazi, szóval csak a szépen összevarrtakat fogadtam el barátnak, és Filemon ilyen volt.

Úgy 6 éves voltam, mikor annyira magamhoz szorítottam a drágát, hogy egyszer csak meghallottam, hogy dobog a szíve. Már akkor volt annyi eszem, hogy az első döbbent perc után levágtam, hogy ez nem az övé, hanem az enyém, és valahogy rajta keresztül hallom a saját szervezetem, mert ahogy megöleltem, kapocs lett a szívem és a fülem között. 

De azért egy pillanatra elgondolkodtam, hogy jézusom, szegény Filemon, nemcsak Játékországban él, hanem itt is, az igazi világban, és milyen rossz lehet neki, hogy én hurcibálom összevissza, meg ölelgetem, levegőt se kap. És bevillant, hogy milyen lenne ha én lennék Filemon. Ha fix végtagokkal feküdnék odahajítva egy sarokban, aztán egy óriási lény felkapna, megszorítana középen, a karjaim lobognának, ahogy áthurcol a szobáján, aztán behajtogatja a végtagjaimat, hogy leültethessen egy neki miniatűr, ámde nekem megfelelő méretű asztalkához, hogy aztán pacalpörköltet tömjön belém egy bájos babazsúr keretében. 

A biztonság kedvéért nagyon nagyon sokáig az összes játékállatot az ágyamban tartottam, jó körülmények között, én alig fértem el, de nem számított. Hátha mégis élnek, csak egy másik dimenzióban. Sose lehet tudni.