LIVE 10.04.30.



09.09.11.

Csacsogunk

Cinkék

Követőradar:)

Qqts

Szenvedek és vallok

2009.04.20. 12:17 Ypszi

Talán megoldás, ha kiírom, talán segít. Ártani csak nem árt. Ha mégis, akkor ez is felkerül a megbánt dolgok listájára, ami olyan hosszú, hogy hetekig keresgélhetem majd az utolsó sorát, hogy felkörmöljem a legújabb hülyeségemet.

Nehéz bevallani, de jelen pillanatban - maradjunk tárgyilagosak, még változhat a helyzet - gyűlölöm az életet. Nem is az életet, a létezést magát. Árnyalatni különbség, én értem, a többi nem számít. Egyáltalán.

Időnként belenézek a tükörbe, bámulom magam, és ahelyett, hogy mély elégedettség, vagy épp jó adag undor fogna el a látványtól, eltűnök, és csak az a kérdés marad: Ki vagyok? Mi vagyok? Miért vagyok?
Lehet, hogy egy átlagos humanoid ezen már 5 évesen túl van. Én viszont tényleg nem tudom a választ. Egyikre sem. Ez roppant zavaró. Zavar, mert ezek nélkül nem tudok mit kezdeni magammal, mondhatom úgy is, hogy nem tudok élni. Mert ahhoz, hogy az ember boldogan éljen (máshogy mi értelme?), ahhoz tudnia kell az alapvető válaszokat.
Én viszont azt sem tudom, hogy miért ülök itt, és írom ezt. Nem tudom, hogy miért kelek ki az ágyból, vagy miért fekszem le. Nem tudom, miért lézengek a világban. Sőt, egyre inkább nem látom értelmét a dolognak.

Minek? Minek az egész, ha semmit nem bírok élvezni? Előveszem egy régi kedvenc filmem, és csak bámulok rá, aztán elteszem. Minek nézzem meg? Vagy leülök a gép elé játszani, hogy majd kikapcsol, de el se indítom, mert rájövök, hogy ez is értelmetlen dolog. Akkor irány a napsütésbe sétálni, hátha jobb kedvem lesz. De miért kéne hogy jobb kedvem legyen?? Apró dolgok, de ha már ezek ellen is tiltakozik az agyam, az egész testem, az már gáz.

Nem bírom kinyitni az ajtót. Felöltözöm, teljes harci díszben ott állok a konyhában, mert elhatároztam, hogy én most kimegyek azon a nyűves ajtón, és járok egyet a sétálóutcában a jó időben. Ott állok, és állok, és nézem az ajtót, ami egyre nagyobb lesz, és mögötte egyre gonoszabb dolgok történnek, és nő és nő az ajtó, és egyre távolodik, és tudom, tudom, hogy ha kilépek, akkor meg fogok halni.
Az ablak is mumus. Főleg éjjel. A sötétben az árnyak szeretnek velem játszani. Jönnek a szellemek, az ufonauták, akikkel már megbeszéltem, hogy én bizony hiszek bennük, csak hagyjanak békén, nem kell bizonyitani. Meg jönnek a szörnyek az ágy alól, nem szabad kilógnia a lábamnak a takaró alól, és akkor is végem van, ha a huzat nyilása felém van.
A nyílászárók mögött vannak még a késes gyilkosok is. Az nem számít, hogy a negyedik emeleten lakom, attól még bejöhetnek a pókemberek.

Viccesnek hatnak ezek, de amikor az ember minden percében retteg valamitől, az egy idő után nem vicces. Azt hiszem, én az élettől rettegek. Az agyam fellázadt ellenem, és kapjam be.

Igazából most már tudom mitől van ez. Úgy 15 éve élek hullámvasúton. Amikor jó, akkor a világot meg tudnám menteni, akkor semmi sem lehetetlen, akkor biztos vagyok benne, hogy mindenre, de tényleg mindenre képes vagyok, és nem értem, hogy 5 perccel azelőtt miért nem éreztem így, hiszen minden annyira szuper, és én is annyira szuper vagyok!

A hullámvasút alján meg persze azt nem értem, hogy mégis mi a szent szartól volt nekem olyan jó kedvem. Hogy képzelhettem ilyen hülyeségeket! Hogy lennék én bármire képes, amikor semmire sem vagyok jó? Egy nagy nulla vagyok, senki sem vagyok. Haszontalan kis pont vagyok az univerzumban, kész passz. És ilyenkor leblokkolok. Rezignáltan bámulok a világba. Minden törekvésemre így válaszol az agyam: minek? És tényleg? Minek? És elhiszem.

Néha úgy érzem, az agyam kimosta saját magát.

Az első mélypontom 1996 végefelé volt, pár hónapig tartott, a nagyon durva része, ami már élhetetlen, csak pár hétig. Akkor ez abban nyilvánult meg, hogy egész nap az ágyban tespedtem, és aludtam. Ezt nagyrészt bármilyen következmény nélkül megtehetettem, mert anyuval laktam még. Akkor mentem át az esti suliba, és elkezdtem dolgozni, és ez a környezetváltozás "segitett". Akkor még azt hittem.... pedig csak tüneti kezelés volt..

A második, az 2002 nyarán kezdődött, és úgy 2003 év végéig tartott. A legdurvább rész szintén csak pár hétig tartott, 2003 májusában. Akkor vagdostam fel először mindkét alkarom, de csak a fájdalom érdekében. Csak azt akartam látni, ahogy a véremmel együtt kifolyik a keserűség belőlem, és a fizikai fájdalmam elnyomja a lelkit, mert azzal én már nem tudtam mit kezdeni. Aki látta a Titkárnő című filmet, az talán nagyjából megérti miről beszélek.
Időközben ez a "lélekcsapolás" bevett tradíció lett nálam egy-egy borult napon. Egyszer még bele is haraptam a karomba, és ahogy a fizikai fájdalom eluralkodott rajtam, úgy bootolt újra az agyam.

Jajmár, nem kell összeijedni magatokat. Ezek nem komoly dolgok.

A harmadik zuhanás asszem 2007 év elején kezdődött, amikor meghalt a kutyusom. A munka jó indok volt mindenre, bevált tüneti kezelés volt. Aztán tavaly ugye meghalt anyu is, az tudtomon kívül, de még mélyebbre lökött. Azt hiszem, nekem kéne csinálni csinálni a metroalagutakat, mert már rég kész lennénk. Később nyár végén lebetegedtem, és stagnált az abszolút mélypont.

De ezúttal bejelentem, hogy 2009.04.08. 02:05-kor túljútottam a legeslegmélyebb pontomon. Pontosan abban a percben volt minden mindegy.

Ez olyan mint a mocsár.. belekerülsz, egyre mélyebbre ránt, beterít, nem szabadulsz tőle, levegőt se kapsz, és tudod hogy bele fogsz dögleni a mindentől való rettegésbe.

De már tudom, hogy ez mitől van. Már tudom, mitől nem alszom át éjszakákat, vagy épp mitől alszom át napokat, mitől menekülök el emberek elől, miért vagyok folyamatosan mérhetetlün fáradt, miért rettegek már a saját árnyékomtól is. Decemberben eljutottam pszichopatához. Ő közölte, hogy "bipoláris affektív zavar, jelenleg kevert tünetekkel", amit elkezdtünk kezelni, de a dolog megállt az alvászavarom miatt. Legutóbb közölte, hogy ha nem sikerül helyrehoznunk, akkor abból kórházi kezelés lesz. És csak ezután tudunk mit kezdeni a pólusaimmal. Szóval most próbálok aludni, kínszenvedés árán, gyógyszerekkel.

És várom, várom, de rettenetesen várom, hogy a hullámvasutat eltüntessük már. Szóval 13 éve nem estire kellett volna mennem, meg dolgoznom, hanem folytatni rendesen mindent, és találnom kellett volna egy jó pszichomókust. És akkor most nem lennék diligyogyó. Erről ennyit.

Most pedig, itt van két cikk, ami 100%-ban takar engem, hogyha vkit érdekel, mi is az a bipolaritás. Ja, röviden annyit, hogy britniszpirsz is emiatt beretválta le a fejét. Én akkor teljesen normális reakciónak találtam ezt, hát megvan a válasz, hogy miért :)

Wikipédián - itt írnak a kevert fázisról is
DrDiag

És most elküldöm a bejegyzést, mert ha átolvasnám, törölném, és bár nem akarom hogy tudjátok, de azt hiszem mégis az a megoldás hogy igen. Nem tudom miért, ne kérdezzétek.

 

 

 

· 1 trackback

Címkék: bipoláris őrület

A bejegyzés trackback címe:

https://ypszi.blog.hu/api/trackback/id/tr341075834

Trackbackek, pingbackek:

Trackback: Majd a pszichomókus megmondja 2011.11.04. 19:35:10

A tegnapi nap óta úgy érzem, más megvilágításba került az életem. Évek óta folyamatos hangulatingadozások tarkítják az életemet. Jóideje gyanakodtam valamilyen személyiségzavarra, pl. bipoláris zavar, és úgy tűnik, ez beigazolódni látszódik. Most eljöt...